Otthonos, kis konyhában vagyok, a színárnyalat szinte szépia. Világos de matt, a részletek összemosódnak kissé, az érzést régről ismert melankolikus dallamként dúdolom. Bús-komfortos, magányos, kibeszélős jelenet, ám a beszéd sem segít, ott ül a vállamon, mint egy nagy vetési varjú, a nyomasztó egyedüllét.
A barátnőm Éva lassan kifújja a füstöt, álmos még, vagy csak a reggeli spangli szűkíti résnyire a szemeit. Ő is olyan szomorkásan, nagyon együttérzően azért mosolyog közben és úgy kérdi.
- Ádám felkelt már?
- Á, dél előtt soha nem szokott.
- Az gyakorlatilag shift-váltás – állapítja meg. Beáll a csend.

Felébredek. Verejtékben úszva, lerúgom magamról a takarót, iszom egy korty vizet, visszaaludni nem tudok. A gyomromat húzza a szorongató görcs. Lám, lehet úgy is rémálmodni, hogy nem üldöznek, nem ér durva stressz, nem küzdök az életemért. Nincsenek szörnyek, gyilkosok, horror. Csak egy hétköznapi, reggeli kis scenario, talán párhuzamos univerzumban játszódó életem egy hajnal hetes darabkája, egy apró betekintés, mi lett volna akkor ha, ha akkor őt választom, azt az életet és nem ezt.
Semmi. Ugyanez.
Műszakváltásban együttélés, jelenlevés jelenlét nélkül, a fizikai tested nem, csak az energiáid lenyomatai, azok feszülnek bennem, mint egy félrehangolt gitár. Néha összeérünk, de csak, hogy túl könnyen és túl hosszú időre távolodjunk el újra. Kapcsolódási kísérletek kudarcba fulladva kövezik ki a partot, ahol a lábnyomainkat újra és újra elmossa a tajtékzó tenger. Mintha ott sem lettünk volna.

Ádám, Gábor, Gergő, Tamás, Balázs, Áron, Dávid, John, Attila, nincs konkrét személy, csak te. Te archetípus. (Apa…?)

Eközben ezen a síkon, reggel hétkor a boráros téren: