Xiulan meztelenül, reszkető térdekkel állt a sötét dobozban, melyben az idegen helyiségbe került. Három hónap, talán fél év is eltelt azóta, hogy családja nemes – vagy éppenséggel nagyon szegény... – egyszerűséggel túladott rajta. Hatodik gyerek volt és negyedik lány, sorsa már anyja pocakjában megpecsételődött. Még csak saját vezetéknevét sem hozták tudomására – úgysem számított. Eleinte azt hitte, a szerencsésebbek közé tartozik, hiszen nem állították be azonnal Peking egyik alantas bordélyába szexmunkásnak, még csak gyártósorra, vagy varrónőnek sem küldték el, hogy ledolgozza az árat, amin megvásárolták. Új gazdái meglepően jól tartották, ami azt illeti, jobb bánásmódban részesült, mint odahaza, a szülői házban. A kíméletes gyámság azonban vihar előtti csendként tartotta magában a rá váró, kiszámíthatatlan jövő titkait...

Most itt volt, azaz maga sem tudta pontosan hol, de a fegyveres, szűkszavú alakok arra utasították maradjon nyugton és várakozzon, úgy nem eshet bántódása. Azóta órák teltek el, s szerencsére idegen eredetű zárkája elegendő teret biztosított számára, hogy leülhessen, vagy felkelhessen, ha éppen megmozgatta volna végtagjait. Más egyébre nem nyílt lehetősége, a sötétség és kilátástalanság frusztráló fojtogatása megrémítette, szerette volna legalább látni, hová küldték őt.
A doboz széle váratlanul pattantak ki, gyér fény szűrődött át a króm rácsokon. Xiulan egy automatizált, digitális kijelzővel ellátott ketrecben várakozott, melynek fekete, áthatolhatatlan oldalfalai ezidáig páncélként takarták el a külvilág elől. A kijelzőn a szoba levegőjének hőmérséklete volt leolvasható, a személyek száma mellett kettes szám villogott, s a kínai lány nem is vizsgálta tovább a lefelé száguldó vibráló kék és zöld számadatok és statisztikák sokaságát, tekintetével azonnal a másik személyt kezdte kutatni. A teremben honoló sötétség sűrű ólomként nehezedett rá, a ketrec rácsainál tovább nem terjedt a látótávolsága. Ott azonban, mindjárt odalent az európai méretezés szerint harmincötös lábai előtt egy csomagocskát pillantott meg. Mielőtt lehajolhatott volna érte, a ketrec fedeléből két keskeny, de meglepően erős sugarú vízágyú pattant ki, azokból – a kijelző szerint egészen pontosan 25  fokos víz - kezdett kilövellni. Bizonyára mindent távirányítók, panelek, vagy szinkronizált applikációkkal irányítottak, valahonnan távolról. Xiluan rémülten rezzent össze, nem is a víz hidegsége, hanem annak irányíthatatlanul áradó sugarának ismeretlen eredetét realizálva. A ketrec rácsok közti réseken ugyan szabadon folyt a víz, ám valamiféle fal, amit ő már nem láthatott, mégis gátként tarthatta meg, mert hamarosan bokáig tapicskolt a kristálytiszta folyadékban.
A kijelzőn az egyes számú „Pool” hőmérséklete mellette 25-26 celsius fok villant, a telítettség tíz százalékon állt, és egyre csak emelkedő tendenciát követett. A kijelző egyéb adatai is változni kezdtek, Xiluan hirtelen azt sem tudta hová nézzen. A pánik teljességgel megbénította, a nyomástól pezsgő víz már vékonydongájú lába vádlijánál tajtékzott. A hangokból ítélve nem csupán ez a két vízágyú aktiválódott, a távolból visszhangos csobogás, több párhuzamosan megnyitott csapból kiáramló víz egyöntetű nesze töltötte be a helyiséget. Megvásárolták volna, hogy aztán ilyen körülmények közt fojtsák vízbe? Halálfélelme lett, pedig még öléig sem ért a víz, egész testében lúdbőrzött, lábacskáival toporzékolni kezdett egyhelyben.

- A csomag! Nyisd ki a csomagot!  - női hang kiáltott neki, valahonnan jobbkéz felől. A hang tulajdonosát nem láthatta ugyan, de a sötét némaságot hirtelen ketté metsző emberi hang kibillentette. A vízben lebegő, vízhatlan nejloncsomagért kapott, szeme sarkából kiszúrta a „Csomag kinyitása” feliratot a digitális kijelzőn. Hát persze, minden utasítás ott jelent meg, század pontosságú számadatokkal együtt. Apró kezeivel feltépte a csomagot, abból kihámozva valamiféle elasztán anyagú ruha akadt a kezébe. Kapkodva forgatta meg ujjai közt, sebtiben széthajtogatta. Hosszú, sellőfarokban végződő, testhez simuló fürdőruha alsó volt, egész lábat takaró, de az intim részeit nagyobb, szív alakú kivágással szabadon hagyó úszódressz szerű egyedi tervezés. Nem szórakozott túl sokat, jelen helyzetben, az ez valami rossz vicc nem állta meg a helyét, a víz máris térdig ért.
Nem kellett a kijelzőre néznie, hogy tudja a dolgát. Belebújt, derekáig felrángatva a rá tökéletesen illeszkedő sellő jelmezt. Mintha csak ráöntötték volna. Mint a vizet. A kérdés csak az volt, hogy kik, na meg, hogy miért...
Amint ott állt, a punciját és intim nyílását teljesen szabadon hagyó, UV reaktív sellőfarokban, a ketrec rácsai automatikusan nyíltak fel. A sellőruha élénk színe kontúrozta vékonyka lábait a sötétben a felkapcsolódó UV lámpák hatására. Monumentálisnak tetsző akvárium üveg falairól tükröződött vissza saját tükörképe és az egyre emelkedő víz. Egyre bizarabb és ridegebb volt ez az egész, ilyet ő még filmen sem látott, most meg itt állt, egy rémes horror főszereplőjeként. Vagy statisztájként. A víz már a derekáig ért és mivel alacsony termetű volt, vészesen emelkedett  a mellkasa felé. Aprócska mellei megdermedtek, szája remegett a félelemtől és a testhőmérsékleténél hűvösebb víztől.
 - Ússz! – kiabálta az ismeretlen nő, valahonnét az akváriumon kívülről. Hasonlóan kétségbeesetten csengett, mint az ő belső hangja, de jóval határozottabban. Talán ő többet láthat kívülről.
A ketrec már nem állta útját, így botorkálva, szerencsétlenül, szinte, mint egy partra vetett hal, igyekezett elhagyni azt. Még utoljára a kijelzőre nézett, mely „Vizelet” feliratra váltott.
Sehová sem tudta beilleszteni a szót, de abban is biztos volt, hogy ha egy helyben marad, megfullad, mert a csapokat senki sem zárta el.
 - Mégis hová? – kiabálta akkor vissza, hátha a nő hallja, nem csak látja őt.
 - Egyenesen, aztán neked jobbra, a medence aljához, a sarokba! – válaszolt azonnal.  – Kövesd a kis kerek, beépített lámpákat!
S valóban, a medence alján halvány, lila fényben derengő, más szituációban hangulatfestő hatású lámpások sorakoztak, majd félkör ívet zártak be a medence sarkában.
Xiluan hasra vetette magát, karjaival tempózni, lábaival nehézkesen, hullámzó mozgásban úszni kezdett, a víz a torkát csiklandozta, most már ez volt az egyetlen lehetségs mozgásforma, mellyel előrébb juthatott, mielőtt a lélegzetét is vissza kellett  tartania.
A félkör ívhez evickélt, állát felszegte, hogy orrát és száját az éltető levegőn tartsa. Továbbra sem látott a sötétített üvegen túl, ám minden bizonnyal a nő viszont látta őt a másik oldalról. Pont, mint egy parkuszoda kényelmes fotelekkel teli pihenő helyiségéből.
 - És most? – kérdezte torokhangon. Többre már nem futotta, a víz ellepte a száját, úgyhogy gyorsan befogta az orrát, mielőtt kellemetlenebbé válik az egész.
 - PISILJ! – ordította a nő, és Xiluan füleihez a víz alatt tompán jutott el a szó, de agya bepárosította a kijelzőn világító „vizelet” utasítással.
Nem volt tanult lány, de megvolt a magához való esze. Lepillantott a testén feszülő, kivágott ruhára, s szép lassan összerakta a groteszk feladvány mozaikdarabkáit.
A sötétített üvegen tükröződő, a víz alatt elmosódott, halvány képmásán nem látszódott a szégyen, csak ő érezte, ahogyan hólyagjtát erőszakosan összeszorítva préselte ki magából a sárga cseppeket. Először alig akart megeredni. Mindig csak egy kicsiny sugár, mely hamar megszakadt, a mellkasa meg már kellemetlenül feszült a levegő hiánytól. Összeszorította a szemeit és amennyire csak tőle telt koncentráltan ellazította magát, a megfelelő izmokat megfeszítette, így kiengedte az összes meleg vizeletet, ami összegyűlt benne az elmúlt órákban. A ruhán vágott nyílásból kiáradva, a lila lámpák fényének kontrasztjában sárga, homályos felhőként terjedt szét a vízben körülötte.
Úgy érezte menten elájul, kezét a szájára tapasztotta, szemei kitágultak, de még így is benyelt egy kevés pisis vizet. Azt hitte itt a vég, a tüdeje és gyomra megtelik a saját ürülékével vegyített vízzel és belefullad. Ám mielőtt ténylegesen rosszra fordult volna a helyzet, két erős kar ragadta meg a vállánál fogva és emelte ki a medencéből, mint egy kifogott, holtra vált aranyhalat, akitől bármit kívánhatsz,ő teljesíteni fogja...

Köhögve kapkodott levegőért, míg egy gondoskodó női kéz meleg törölközőt terített köréje. Remegő ujjakkal söpörte ki az arcába lógó, ázott tincseket. Panoráma kamerákkal nézett szembe, melyek az egészet mindvégig rögzítették. A nő, aki mellette állt idősebb volt nála, maga is meglehetősen zaklatottnak tűnt, de mégsem neki kellett abban a nyomorult medencében pisilnie, miközben a fullasztó halál fenyegette...
 - Gyere, elmondok mindent, amit tudok... – terelgette szelíden. - Menjünk, szükséged lesz a pihenésre. Ezt megúsztad.
 - Szó szerint – rebegte Xiluan, és követte a nőt a folyosó felé, melyről szintén nem tudta hová vezet. Talán a pokolba – gondolta aggodalmasan. Nem is állt olyan messze a megoldástól.