Ha írnom kell, akkor írnom kell. Olyan ez, mint a hányás, ha ki kell jönnie, ki kell jönnie.
Nem vagyok túl jó party beszámolókban, olyan tipikus ár-érték arányos, zenei arzenálos módon. Érzéseket és emlékképeket írok meg. Megszületik az Intents élménybeszámoló, olyan Sniffanysan, ahogy én éltem és végignéztem, ahogyan ti élitek körülöttem. Mert azért mégiscsak Ti tettétek nekem azzá, ami <3

 Day I.

Az első nap érdekesen telt. Égetett a nap, hol meg felhős volt az ég. Felváltva fáztam és éreztem magamat too fucked upnak, ahogy tűztek a sugarak. Pedig nem toltam túl, ezúttal már nem. Eskü, hogy nem. Jó, belenyaltam abba a fehér kis MDMA kristályba, épp egy leheletnyit, ami úgy olvadt szét azonnal a nyelvemen, mintha ott sem lett volna. Pat B-hez kellett is, azt a ribancfelvonulást, ami ott volt, csak MDMA-s vicsorgással lehetett kibírni. Pedig a zene király volt, tényleg. Erőteljes, csipogós, jumpstyle meg hs keverék, ráztam rá a picsám meg a melleim, ahogy kellett. Bevallom, kicsit azért vártam, hogy kimenjen belőlem az emma. Nem vágytam már ezt a fajta highnesst, stabil lábakon akartam állni a talajon, nem lebegve és elszállva. A tudatom már rég nem volt hová módosítani. A többi pedig csak üres szerotonin.
- A pasik azt hiszik, a kacsa szájúak kellenek nekik, de igazából téged akarnak – mondtad nekem teljes bizonyossággal. Röhögtem egyet a megállapításon és táncikáltam tovább, mintha mit sem számítana. Outrageous. Mit sem számított, igazán.
Utána Tweekazon voltunk és asszem Sound Rush-on. Szódával, emmával elmegy.

Tweekazt kicsit untam, meg a színes, videojátékdíszletes People against porn show-t is, a „Let’s get dirty” parancsszó-szerű tömeg hipnotizáló felkiáltás után. Megjelent egy superman dresszes, nyúlánk meleg pasi, mögötte a kis ölebe, nyakörvéhez kék, ruganyos dildó erősítve. Seggvillantós shortok és félmeztelen, izmos faszik mindenütt. Jobban érdekeltek a régi 16 bites játék részletek a fenti kivetítőkön. Tök lelkes lettem attól az akváriumos, halas, szemét Super Mario Bros pályától, amin mindig annyiszor haltam meg…
Közben nem figyeltem rá, a testem mit művel, ösztönszerűen rugóztam és ugrabugráltam az unásig ismert trackek ütemére. A melleim kezdted legyezgetni a merchandiseban vásárolt legyezővel, ezzel még nagyobb faszvihart kavarva körölüttünk. Fasztornádót, mondhatni. Tetszett neked a figyelem, és spuritól csillogó tekintettel magyaráztad nekem, hogy itt és most, ennyi idősen nyílt fel a szemed. És, hogy a pasik mennyire néznek minket, és úristen, bocs, hogy ennyire ráfókuszáltál a melleimre, de…
 - Semmi baj – nevettem ribancosan, a régi mechanizmusnak engedve. – Azért vannak – megmarkoltam őket a szorosan tartó, push up melltartón keresztül. Jókora, C-s kosarak voltak, telt, érett keblekkel. Két hét múlva harminc leszek. Akár MILF kategória is lehetnék. A baj csak az, hogy az összes bámulós faszi, legalábbis a jobbak, mind szúrós tekintetű, birtokló, szőke, nagyseggű holland nővel voltak. Sebaj, azért jó buli volt, ha már mindenünket is tele kentük csillámmal megráztam rendesen.

Csillagfény vagy. Csillagvirág. Olyan virág, ami úgy bontogatja a szirmait, olyan színesre és szélesre, hogy mellette sok másik kis gaz árnyékban marad. Féltékenyen gyomként odalent, a porban. A kórók száraz sziszegő féltékenysége elér hozzád, de mire meghallod, addigra még tovább növekszel. Napraforgó vagy, a legjobb értelemben; a fény felé fordulsz. Annyi, de annyi szépet adsz, fotoszintetizálsz – míg én csak szintetizálok – pozitivitást, sugárzod az életerőt, az energiát. Nem tudom, hogy csinálod és miért barátkozol egy ilyen lerohadt narkós kurvával, mint én. Talán mert én vagyok a ki nem élt, sötét oldalad. Vagy mert én az arcodba állok és úgy mondom, hogy féltékeny vagyok és kurvajól csinálod és bár én is így tudnám. És mert nem foglak megkerülni.
Úgy vágytam már a darknesst, a mélységet, a BPM-et, az agressziót, a vadulást, te jó ég… De nem akartalak otthagyni titeket, hisz’ veletek jöttem és annyit köszönhetek nektek. Egyébként is, végre, végre kint voltunk, a napon, a fesztiválon, a szabad levegőn, megint, annyi év után.

A végén azért csak oda kerültünk, ahová kell; a pokol egy, számunkra létrehozott bugyrába. Démontűz lángolt a láncokon fellógatott kocsávoltvastálakban, szikrákat hánytak a gépezetek. Fekete fétis ruhás táncos lányok, leddel kirakott VR szemüvegekkel. Mint egy modernizált blindfolding.
Vajon mit láthatnak azokon a szemüvegeken át?
A basszus, mint ütvefúró a nagymamában. És végre hazatértem. Lófarokba fogtam a hajam, felhelyeztem a napszemüvegem és extázisba estem, mindent kizártam, ott táncoltam megint, Lilith-tel és Sitrivel, flörtöltem Belzebubbal és nyelvet öltöttem Salamonra. Provokáltam a Sátánt, és gonosz, de eufórikus gondolatokat engedtem szerte-szét szállni, önkívületben. Előttem egy lány, pisztollyal a kezében szaladt el. Csak egy vízipisztoly. Érintés a hajamon, a fejem tetején, hátra pillantottam, de nem érdekelt. Hogy merészeled?! – gondoltam magamban, és csak basztam neki tovább, mintha ott sem lenne senki és semmi. Se múlt, se érzés, se élőlények. Csak a haldokló életösztönöm rúgta az utolsókat, megbomló pszichém őrült sebességével táncot járva a levegőtlen katlanban.
Akkor karon ragadtál és visszarántottál a valóságba.
 - Te hozzám tartozol! – mondtad, én meg beletörődve, illuminált emberi hangon feleltem
 - Azt tudom…
Egy ideig még elvoltunk Peacockra, énekelgettem a My Mother Told Me-t, te örültél a Trip to Irelandnek, én meg a Toxicitynek. A vizünk elfogyott. Odakint hideg volt, a szám rohadtul száraz. Ti karmikus oldások közepette békülgettetek ki olyan dolgokon, amelyek ezer darabra szabdalták ezt a baráti kört és ezeket a közös élményeket is. Kibaszott lockdown, kibaszott szakítások, kibaszott féltékenység. Kibaszott emberek.
- Most akkor Radicalra menjünk, vagy Malicera? – hangzott el ezredszer is a kérdés. Már megint a széthúzás.
 - Nekem mosdóba kell mennem. Víz kell – feleltem ezeregyedjére is, és megunva az egészet elindultam, hogy hidratáljam a kiszáradt lelkemet.

Néma búcsúként, Maliceról az indulás előtti utolsó húsz percről csak két ott elhangzott sort idéznék.

What does not kill us only makes us stronger és, hogy

Rule. Your. Darkness.

Day II.

Vicces volt, hogy végre félelem és paranoia nélkül mászkáltam egymagamban, a tömegben. Ha már végig vonatoztam fél Hollandiát egyedül; négy óra alvás, hat csík, két szelet pizza és némi magnézium után, Tillburgban átszállva a fesztiválra tartó hollandokkal. Ahol ők is ugyanúgy szerencsétlenkedtek az automata nyíló -és záródó WC ajtóval, mint én és mind röhögtünk egymáson, mikor az váratlanul kinyílt, mert rossz gombot nyomtunk meg – de azért segítettek nekem is bezárni, hogy nyugodtan pisilhessek.
Nem éreztem magam kívülállónak. Otthon voltam, egy kis – vagy talán nem is olyan kis – részem megint hazatért.

Tudtam melyik stage, hogyne tudtam volna. Előző nap végigjártam mindent, pontosan tudtam mit, kit és hol találok. Kivéve a középet, ugye.
Amikor azt írtad közép, nyilván elől kerestelek. Lassan araszoltam, ittam a sörömet, hogy ki ne ömöljön. Az emberek cserélődtek előttem, én pedig mindig beljebb és beljebb kerültem. Sehol nem voltál. Már megint eltelt vagy fél óra és én meguntam a nézelődést és arra gondoltam, ha picit elengedem, akkor majd úgyis meglesz, mint ahogy az lenni szokott. Goddamn. Ó, igen. '19 decemberét idézi. Örültem és elkezdtem taposni, de aztán rövidesen abba is hagytam. Ott előttem, az a pár srác olyan furán álldogálva zárt körbe valamit, úgy állták körül, hogy nem lehetett nem észrevenni. A padlón, gondosan elrendezve néhány nyalóka, candy, és egy félbe tépett pattogó cukorkás pakk hevert. Mellette vastag, fehér sávban, mint egy jókora csík amfetamin (vagy kóla vagy keta) kiszórva…
 - Only sugar – fordult felém a szélső fiú, széles vigyoromat látva.  -  But, do you have something for us? – kérdezte bizalmasan a fülemhez hajolva.
Sniffany megérkezett hát és hozta magával a dark candy shopot. Crush the candy, break the ice, pop the pills, drop the beat… Elég legyen. Végiggondoltam mi lapul az övtáskámban, de azért mégsem kéne itt elől előkapni, bár többen vették be a fél lasztijukat nyíltan. Meg aztán, milyen furi már ez, hogy egyből belesétálok egy candy-trapbe, és még én adok drogot a hollandoknak, mikor nekem kéne tőlük vásárolnom, hiszen itt tele van minden bogyóval. Vasárnap már akkor is beleléptem a fa járó deszkákon elhagyott pakkokba, és ültem rá majdnem a toi toi műanyag peremén virító narancs szín fél bogyókba, ha kerülni akartam őket. Sőt, minél jobban igyekeztem, annál inkább. Mintha a rendszer le akart volna nyomni a torkomon egy felet.
Szóval a Catatonic Overload után hátramentem, karon ragadtál, és arrébb húztál, hogy EZ a közép. Hát na. Koordináció és tájékozódás. Nem az erősségem, sosem volt, így is büszke voltam magamra, hogy ide találtam. Jó szett volt, tényleg, élveztem, bár a vállam húzta a táska és már kivoltak a térdeim. És még el sem kezdődött igazán az a nap.
Közben azt forgattam a fejemben, vajon megint gondolataim generálják ezt a furcsa szimulációt, vagy csak nagy a fókuszom most a cukorkákon és édességeken. Pár nappal a fesztivál előtt tematikus bondage art fotózásom volt. Meztelen talppal tapostam rá gumicukokra és nyalókákra. Én leszek majd a perverz cukorka árus lány a történetben, ami egyre csak érik és íródik odabent. Most meg kiokádtam ide, ebbe a valóságba is a drogos-cukorkás agyszüleményem. Oh, my…

Két fél B-Front szett az már kiad egy telit. Szeretem B-Frontot. Elől állni gyűlölök. Beszorongok tőle. Utálom az exhibi picsákat,  akik azért másznak oda, hogy a DJ-k előtt kellessék magukat és, hogy az aftermovieba válogatottan zoomolt mellek és seggek közé kerüljenek. Mindegyikük arcán csillámpor és flitterek villogtak. Velük szemben kamerák. Odafentről apró zöld fényű drónok rögzítették az egészet filmre. Utálom a kamerákat. A drónokat is utálom. B-Frontot szeretem. Szívszaggatóan szomorúan szép, ezért nem tudok rá bulizni. Felássa a legmélyebb bánatot is belőlem, az összes érzést, amit amúgy is nehezen temetek és nyomok el. Megint elszaladtam a feléről, félbehagytam, ott ahol az előző napit. De most tudtam, hogy hová megyek tovább.

Félig Billx miatt jöttem ma el. Félig miattad. De ha már eljöttem, egyedül is elmegyek Billx-re, basszameg. Korábban értem oda, Sefa még játszott, méghozzá meglepően jót, vagy csak csak nem egy euforic frenchcore szettet sikerült elcsípnem. Először a széléig merészkedtem, majd egyre beljebb. Bevallom, fáztam, és a tömeg felmelegített és érdekes módon, magába is fogadott. Billx-en nem voltak olyan sűrűn az emberek mint előtte, de pont a magam fajta korcsok vettek körül. Psy to hard. Goa, frenchcore és hardstyle csodás kompozíciója amit az az ember művel, élőben is zseniális. Art. Átöleli és összefoglalja az elmúlt tíz évemet.
Először félve mozdultam, olyan vad volt az egész, a lányok meg mind túl szépnek tűntek hozzám képest. Mit keresek én itt? – sejlett fel bennem a kérdés, ám akkor meghallottam a folk dallamát keveredni a felgyorsított goa ritmikájával, mely hirtelen, de gondosan kiszámolva váltott át hardcoreba. Libabőrös lettem és megkaptam a választ. Előttem raszta srác, kis wook. Kiszúrtam egy psychedelic mintás sapkás, ördögbotozó fiút. Ügyes volt, fürge, pontos és eszembe juttatta, mennyit szórakoztam aciden, bulikon és főleg magamban otthon azzal az ördögbottal. Vigyorogtam és feloldódtam velük együtt. Jól éreztem magam.
Tandava, Shanti People… már a mantrát énekeltem, mikor megint átkapcsolt az agyam, vissza a valóságba. Odakint világos volt, ahogyan sréhen oldalra sandítottam a sátorból. Rápillantottam a telefonomra és riadtan konstatáltam, hogy eltelt fél óra. Nem, nem is az idő múlását. Hanem azt, hogy míg mások a társukkal, vagy csoportokba verődve buliznak, én egyedül vagyok.
- Mit keresek én itt? –tettem fel magamnak azt az ismétlődő, költői kérdést, magam előtt is zavarban, s már majdnem elmenekültem a szett felénél. A vizem is fogytán volt. Water is an essential need és mindenkinek ingyen járna, kupakos üvegekben. Így is elég pénzt hagysz ott egy ilyen fesztiválon, mi ez a szarakodás a flakonokkal és a több helyen elzárt vízzel? Addig kattogtam ezen, míg félre nem nyeltem. Akkor vettem egy levegőt és kicsit alaposabban megvizsgáltam a környezetm. Egy srác úgy 250 BPM ütemére, állat módjára falt fel éppen egy banánt, a héját messzire hajította. Mások is révületben táncoltak, félig úgy, ahogy goára szokás lépkedni. Akkor egy magas, szőke, holland fiú sétált oda hozzám, két ajka közt egy rózsaszín bogyót tartva. Rámutatott az üres flakonjára. Én pedig rosszallást színlelve, de szívesen adtam neki oda a vizesüvegem, hogy nesze, vedd be…
Otthon vagyok. Ismét ez az érzés fogott el, de a vízbe nem mertem többé belekortyolni. Mivan ha véletlenül, akárcsak egy morzsányi is belekerült abból az ekiből…?
Nem akartam semmit beszedni. Bőben elég volt az amfetamin, és az alkohol. Még sok is.
Az a szett, pedig mindezek nélkül is csodálatosan hangzott. Egyedül, magammal, az ismeretlen ismerős közeg rész-egész viszonyával szimbiózist alkotva.

Azt hiszem, veled is elég szép szinkronban és békés szimbiózisban sikerült végig vezetni azt a felhős-fáradt, egyszerre mégis energikus napot. Jó volt megint így, szinte olyan, mint régen. Mozizni az embereken, a szürkületben felvillanó fényeken, könnyedén társalogva. Örülök, hogy rávettem magam az indulásra, bár már mindenem fájt – ez a hardware is öregszik és kevésbé bírja a soknapozást mint pár éve – és kicsit attól is paráztam, hogy fogok egyedül haza vergődni. Inkább mentálisan volt ez nehéz, mint eltévelyedés szintjén, azútvonalak szisztematikusak és egyszerűek. Hágában, a sötétben a csatornák és a jókora építkezés köré húzott D-Fence (:D) között, közvilágítás nélkül azért mégiscsak sikerült picit eltévednem, de K. borozgatva, a kanapén várt rám,rengeteg melegséggel. Szükségem is volt rá, mert csontig fagytam hazáig.

from Sniffany with love