A temetés és az esküvő ugyanolyanok. Miért reptetnek galambokat mindkét tradíciónál...? Most akkor a test halálakor szárnyal szabadon a lélek, vagy mi van? Azt hittem értem a lényeget, de minél többet tapasztalok és fogok fel a létezés értékéből annál inkább rájövök, hogy szart sem tudok. Szerintem a többiek is csak okoskodnak. Nincs válasz, nincs jövőkép, nincs utópia, nincs happy end. 

A túlzott életigenlés és pozitivitás és a depresszió, örök agónia és sötét pesszimizmus ugyanott gyökerezik. 
Menekülhetsz ebbe is, abba is. Felfoghatod így is,  úgy is. Annyi szabadságod van, hogy megküzdési stratégiát válassz. Meg vallást. Életfilozófiát.

Mindig az szopja be, aki itt marad. 

Halálfélelem. Életösztön. Soványmalac a jégen. 

Az utódnemzés nem kis csoda, nem önmegvalósítás. Reprodukciós kódolt ösztön, félelem attól, ami elkerülhetetlen, egy álszent önáltatás és remény, hátha nem maradsz egyedül, hátha nem rohadsz el lassan és pusztulsz el (el fogsz) és a gyereked is el fog.

Evolúció. 

Kiteszel egy másik érző, gondolkodó emberi lényt annak, amitől te is elemi szinten rettegsz és abba csomagolod, hogy az élet szép és csoda és a halál a vele járója, és minden napért hálát kell adni és így is totál megéri. 

Ha mázlid van, nem leszel rákos, rokkant, és nem húzod addig, hogy egy rothadó fertővel teli kórháznak csúfolt horror hotelben végezd be. 

A természet csodálatra méltó, de ez a halandó human experiencenek kialakított tér – a világ –  akkor is egy groteszk és ijesztő hely. 

Mi történik 2020 óta?