Agyában furcsa hangok kavarogtak, olyan hangok, amik a lelkéből szóltak.
Megtaláltam végre a benső hangomat, az igazi Frithet – gondolta ő.
A hangok parancsoltak neki. Megérzésekként súgták , hogy mit kell tennie, s túl erős megérzéseknek tűntek ahhoz, hogy ellenszegüljön nekik. Mióta Keeliába érkeztek, azóta duruzsoltak neki, és énekük, mit énekük..? Kántálásuk! Kántálásuk, ez a monoton, mégis dallamos, veszedelmes, mégis megnyugtató, és önkényes, ámde egyezkedő valami odabent egyre erősödött. Fel sem tűnt.. az uralmat oly egyszerűséggel vette át!
Az igazság az volt, hogy még megkönnyebbülést is érzett. Eltűnt minden érzés, minden kétely, s minden fájdalom, mi parazitaként ette a lelkét, eltűnt a lelkiismeret és eltűnt a rosszindulat. Minden eltűnt.
Zsuzsival és Zuzankával karöltve sétáltak a város eldugott részén, ott, ahol a számukra berendezett ház várta őket. Mellette a szőke lány, mosolyogva vezette őket. Ködös volt az agya és lassan járt, s mikor kellett, mégis pergőn mondta ki a szavakat.
- Olyan jó, hogy ennyire kedvesek vagytok velünk. - mondta a lánynak.
- Ez csak természetes. - mosolygott ő. - Erre gyertek! - hibátlan, hófehér, kikövezett úton haladtak, ovális alakú kővázákban rózsaszín virágok összezárt szirmokkal aludták az igazak álmát, mégis úgy illatoztak, mintha csalogatni akarták volna a rovarokat.
- Az ott! - mutatott végül a három ház közül az egyikre. Nem volt túl széles, ellenben két emeletesnek tűnt, s még egy kis tetőtér is tartozott hozzá. A ház szintén fehérre volt meszelve, és a tornácot két-két khorintoszi oszlop tartotta.
- Gyönyörű! - lelkendezett Zuzanka, és Frith helyeselt.
- Valóban az!
Elfáradt. Nem, nem is ő.. ez a valami, akivel a testén osztozott. Úgy sejtette, hogy az igazi Frith az. Elméjének egy nagyon mély szegletében Chi Ming Yue kiáltozott, de ezt ő nem hallhatta.. Egészen megfelejtkezett a lányról.
És ez a virgonc hangocska, folytonosan azt súgta neki, hogy aludjon. Aludjon el..
- Menjünk aludni. - ásított Zsuzsi, mintha csak egyszerre fogalmazódott volna meg bennük ez az egyöntetű gondolat.
Ekkor sötétkék folt tűnt fel előttük, mely először feketének látszott, s a pont egyre terebélyesedett.
- Leviathan! - örvendezett Frith.
Menj vele. Gyerünk. Kapaszkodj fel a hátára. Dolgod van!
Frith pupillái kétszeresükre tágultak. A többiek szó nélkül mentek be a házba, Zuzka eloltotta az olajlámpást, mely az utolsó fényforrást szolgáltatta a környéken. És Leviathan.. Leviathan megroggyantott lábakkal ereszkedett le előtte. A sárkány pofája undorodó fintorba torzult, de Frith érezte, egyszerűen tudta, hogy most szabad, sőt mi több, most kell..! Fel kell ülnie rá.
Így tett. Megkapaszkodott a termetes és erős szárnyak tövében, lábát megvetette a földön, a balt pedig átvetette a sárkány hátán. Mintha már nem először csinálta volna..
Leviathan megborzongott.
- Kapaszkodj. - morogta kelletlenül. - Még a végén le találnál csúszni.
Frith mosolyogva hasalt rá a pikkelyes hátra, karjaival átölelte a vaskos nyakat. Emelkedni kezdtek, por kavarodott fel, a gyomra izgatott liftezése felpumpálta benne az adrenalint. Kellemes, hűvös menetszél csapott az arcába, valósággal.. repült. Igen, repült, és nem csak fizikálisan. Csodálatos kiteljesedés volt az, ahogyan Leviathan az óriás termete ellenére játszi, kecses könnyedséggel suhant el a város felett, lerítt egy kanyart jobbra, az erdők felé. Frithnek sikoltani támadt kedve.
Az egész szívremegtető volt! Frith úgy érzékelte, hogy ő erre született, Leviathan hátán született, és nem is kell gyakorolnia, tökéletesen képes megülni a lényt.
Ott lesz Chi. - szólt közbe váratlanul a hang. - Chi Ming Yue, a barátod, a legjobb barátod. És Leviathan most el fogja kapni őt, de te ne csinálj semmit, csak ülj nyugodtan és kapaszkodj. Az ő érdekében történik majd, ami történik – és mindenki máséban. Csak nyugi.
- Nyugodt leszek.. - válaszolt magának fennhangon. Leviathan tudomást sem vett róla. Valóban, Chi ott állt.. azzal a vágott szemű, beképzelt majommal együtt. Leviathan szorosan karmai közé zárta Chi vállait, a lány sikoltott, és ránézett – rá Frithre, egyenesen rá. Ő csak bámult vissza, félmosollyal az arcán. Nem érezte úgy, hogy rossz, amit tesznek. Még akkor sem, mikor az óriás szikla belsejében börtönözték be a legjobb barátját. Valahogyan az egész olyan helyénvalónak és logikusnak tűnt.
Leviathan hazáig vitte őt, s ő mély álomtalan álomba merült. Ugyan minek is álmodott volna..? Mikor éberségét is tündérálomként fogta fel csupán.
Reggel különös érzéssel a mellkasában kelt, Zuzkáékkal egyetemben. Pont akkor, mikor az első napsugarak felbukkantak a horizonton. Ugyanaz a hang súgta neki: Eridj vízért, a folyóhoz! - és nem tudhatta még, hogy az egész város vele egy időben ébredt, ugyanezen hanggal, csak épp más parancsokkal. Süss kenyeret! Menj a mezőre! Etesd meg a jószágot! Főzz! Nevess!

Csí csak rövid időre bóbiskolt el, legalábbis így gondolta. Mire felébredt a kerek börtönablakból a fény pont csinos arcocskájára esett, és háta nem a hideg kőfalnak vetült közvetlenül – valami kabátféle pihent azon melengetőn.
- Felkeltél végre. - állapította meg Ryosuke, aki hátát szintúgy a falnak vetve, egyetlen szál rövid ujjú pólóban, felhúzott térdekkel üldögélt az ágy gyanánt elfektetett, szalmával kitömött vászonzsákon.
- Sokat aludtam? - húzódott össze, egy kicsit fázott, s a lúdbőr olyan keménnyé tette a mellét, hogy szégyen szemre el kellett takarnia a kabáttal.
- Néhány órát. - felelte. - Nem tudom pontosan mennyit. Itt.. nem működik az órám. Egyszerűen megállt, de gyanítom, hogy az idő múlása sem a miénkkel azonos.
A többi rab is ébredezett, ki-ki a maga tempójában, idejében, s a legfontosabb; modorában.
Csí megilletődötten bámult körül. A helyiség valóban köralakú volt. Kör alakban tizenkét cellát számolt össze. Csak a mellette elhelyezkedő, közvetlen kettőbe nem látott be, és rengeteg szem szegeződött most rájuk, amitől furcsán mezítelennek érezte magát.
Némely cella üresen tátongott, sokan üdvözölték egymást. Mindenhonnét fásult hangok szűrődtek ki, mondatfoszlányokat vélt elcsípni az újakról..
Kezébe temette az arcát, a tegnapi nap eseményei vízesésként zúdultak a nyakába.
- Üdv köztünk. - biccentett nekik a harmadik cellában üldögélő férfi, szakálla egészen hasa közepéig ért. Ryosuke felállt, a rácsokhoz sétált.
- Miféle hely ez? - kérdezte felé fordulva, több helyről is nevetés hangzott fel, de egyik sem gúnyos, vagy boldog nevetés volt.. Csupa keserű, fájdalmas, megtört kacaj – amolyan kínkeserves nevetéstől zengett a szikla mély gyomra.
- Egy börtön, öcsi, még is mit gondoltál, micsoda? - vigyorgott rá.
Ő, Csí, nem mert felállni. Kuporgott továbbra is, el akarta kerülni a fürkésző pillantások kereszttüzét – s egyszerre minden bizalmát Ryosukéba vetette.
A fiú fáradtan legyintett.
- Miért vannak itt? - tette fel a kérdést, és Csí követte a pillantását, most mindkettejüké egybekapcsolódott a szakállas fazonéval. Annak tekintete ijesztő józanságtól csillogott.
- Nem jöttél rá magad? - horkantott. - Akkor viszont én nem értem, te miért vagy itt!
Többen is nevettek. Ryosuke elgondolkodott.
- Ha azért vagyunk itt, amiért sejtem.. Akkor mi módja, hogy kijussunk innét?
Erre már a férfi is gondolkodóba esett. Kisvártatva könnyeden szólalt meg.
- Talán ne vegyél levegőt, hátha akkor megfulladsz, és a temetőben végzed. Akkor aztán kijuthatsz.
Hangos, harsány nevetés érkezett feleletként. Borzadva nézett egymásra a két fiatal. Ryosuke visszasétált, és ledobta magát Csí mellé.
- Ez borzalmas. - csóválta a fejét a lány. -Annyira.. elkeseredettek, hogy mindenen csak kacagnak, hátha így könnyebb.
- Én márpedig nem fogom megvárni, míg erre a sorsra jutok. - jelentette ki, és mélybarna szemei elszántan izzottak fel.
- Gazdám?! - vegyült a zsivajba egy kellemetlen, s most mégis édesnek tetsző, mi több, csodás hang! A jobb oldali fal megremegett, a döngéstől, melyet feltehetőleg egy nagydarab test okozott. - Nagendra, hagyd, lehetetlen áttörni! - az iménti reszelős hang fojtottan torkolta le a lakótársát.
- Kissa! - szökkent talpra Ryosuke, és a rácshoz rohant.
- Nagendra! Nagendra! - Csíbe egy csapásra visszatért az élet, és most már ő is a rácsokhoz préselte az arcát, de akármennyire igyekezett is, nem látta a szomszédos zárkát.
- Itt vagyunk! - fejében kellemesen, barátságosan telepedett meg Nagendra hangja, mely a valóságban darabosan, s fülsértően csengett
A pillanatnyi euforikus öröm hirtelenjében feledtette velük kilátástalan helyzetüket. Kis szövetségeseik jelenléte új erőt adott nekik, és reménnyel töltötte el szívüket.
Ekkor azonban a szakállas férfi halk, szaggatott nevetése megtörte a varázst.
- Ja. Még itt vagytok. Csakhogy a dögöket elsőként nyírják majd ki a reggeli után.
Csíben meghűlt a vér.