Heineken Balaton Sound… Hát, ennyiért, kösz, de többször nem.

Nyilván csak a Q-Dance Take Over miatt mentem, tudtam, hogy drága lesz és, hogy ribanc-felvonulás, de azt nem, hogy ennyire álságos.

Kacsaszájakra és ötdés műszempillákra voltam felkészülve, nem Lótuszkurvákra.

A medencés zen dekorációs, buddha szobros, orchideákkal és lótusz ülésben üldögélő békákkal felszerelt apartmanban pedig kizárólag készpénzes fizetésre.

Balaton Szandra or karma is the bigger bitch?

Én ehhez képest kajak szent vagyok.

Na jó, az nem.

De legalább ekkorát nem csúsztatok az álarcomon.

Lehet, hogy kéne. Olcsóbban megúsznám.

Mint az a modell lány, aki sérült gyerekekkel foglalkozik, és OM jeles meg lótuszos tetoválása van és két évet élt Indiában.

Fintorgó arccal üldögél a Q Dance stage mellett, mindenét fizetik, a belépőjét, az utazását, a szállását. Megkapja az „I Live For Hardstyle Baby” feliratú pink legyezőmet, hátha. Valami spirit. Akármi.

Reggel lelép haza az első vonattal.

Amíg az éhesen maradt kanok duzzogva részeg-randalíroznak, elvonulok a medencéhez a szálláson.

Tanulmányozom a koktéllapot, udvariasan megkédezem, a Swimming Pool mit tartalmaz. Nem keverném a vodkát másféle alkohollal.

- Mindjárt utána nézek – mondta a tulaj néni, aki tegnap keményen vizsgázatott és kérdezősködött a munkámról, meg a srácokról, akikkel jöttem. („Ezt odaadom, mielőtt nálam marad” – bámultunk egyszerre az apartman kulcsára, amit úgy szorongatott a kezében, mintha sosem akarná elengedni. Pedig szerintem nem mi voltunk a legrosszabb arcú vendégek ott.)

Mint kiderült alapanyag az nincs. Nemcsak swimming poolhoz, másféle koktélhoz sem. Fiztés csak KP-val.

-Sörötök esetleg van? Nekem az is tökéletes – jegyzem meg finoman. Én sem szívózni vagyok itt, csak nem értem merre hány méter, lazulnék a medencében meg piálnék is végre.

- Az van, ezeröt.

- Egy hatos pakkot dobjál má’ ide is, Hencsi – szól oda egy apuka a gyeremedence mellől. Félház sincs. Megnyugszom. Ja jó. Akkor csak egy százas borravalót kapsz, baszod.

Végre megmerítkezem az addig üres felnőtt medencében. Úszom két kört, kortyolok a sörből, ejtőzöm. Öt perc nem telik el, odaúszik hozzám egy huszonöt éves forma, tetovált szöszi.

Ők amúgy megvették a szomszéd apartmant, ugorjak át este, ha úgy van. Remotely dolgozik. Onlyfans, streaming, social media. Insta influencer.

Jót röhögök magamban. Beszélgetünk kicsit a világ meg a különféle iparágak változásairól. Felvesszük egymást facen, valami vidéki, fiatal, naív luvnyát ölelget a profilképén.

Hát, a Zimmer Feri óta nem sok változott itt, Siófokon.

Kurvák, futtatás, sound, lehúzás.

Csak KP.

Vissza a soundra. A mainstage egy vicc, színes, flitteres, kilőtt konfetti-szalag és valami trash playlist on repeat. Don Diablo neve villan a kijelzőn, ahogy sétálgatunk. Aviici szól valahonnan (wake me up when it's all over...), nyilván nem live set. Hiszen halott. Pont, mint ez a fesztivál, ezek a droidok, meg diszkontos rádió 1 stage houseos ribik.
Leülünk a parton kicsit, úszni este öt után már nem lehet. Még egy kis üccsit sem merek elővenni az övtáskámból. A part mentén gumicsónakós life guardok, security-sok, beépített rendőrök. Zseblámpa villan az arcomba.

Mögöttem megáll kicsit a piros egyenruhás vizimentő srác.

- Szépek a fények – állapítja meg sokat mondóan a mellettem üldögélő, holland spanom.

- Menjünk el egy kurva sörért – felelem.

Ötezer. A kis és nagy közt nincs difi, a pohár betétdíj ugyanannyi. Kegyetlen árak, a csapvíz ihatatlan, dehidratáltabb és fejfájósabb leszel tőle, mint előtte. 1300 a vitaminos víz.

A gypsyk azok ugyanúgy jönnek lopni, hajnal háromkor a security már sorfalat áll a gyanus arcúak, meg a bulizók közt. Drágább a belépő, de a zsákmány is nagyobb. Oké, hogy a hardstyle mainstream lett és mindenféle réteghez eljutott, de ezek a falkában járó, kivarrt, barna bőrű napszemcsisek már nem a Thunderdome Wall of Death miatt vannak itt, ami ekkortájt szól.

Tipik trükk, dülöngélve nekiesik mindenkinek, a következő másodpercben nyíl egyenesen áll, tűéles tekintettel. Vajon kinek a zsebéből rántotta ki a telefonját, tárcáját?

Piros, ledes világító csillagocskákkal kutatjék a földön az elhagyott pakkokat.

Voltak azért fun részek. Mikor harmadszor is bevágják a Bassline junkie ominózus három sorát és már magunkon nevetve ordítjuk, hogy „I DON’T NEED NO SPEED” – akkor már a secu is az arcomba röhög.

Frontliner alias Alter Ego jó vibe volt, közvetlen és tényleg kedvességet árasztott. Nehéz mérlegre tenni a jó, meg a rossz élményeket és, hogy megéri-e. A repjegy árat leszámítva egyébként kurvára nem.