Ha madàr volnék
Kolibri
Szìvem 1200-at ver
Egyetlen percben
Egyetlen töltény
Elég.
Nem kell 9 mm
Se' colt
Egy apró kolibri
S te hol(t)
Vagy?
Pontos célkereszt
a szìved közepe
Làthatatlan fegyverem
tűpontos lövege
Madàrdalt dalol
ennyi, mennyi madár…
Vajon miért nevezik a férfiakat verébnek?
Egy fecske miért nem csinál nyarat? (Ha elég nagy, végül is lehet forró a nyár…)
Költöző madár. Fészekrakó. Csak nehogy a gólya hozza.
– Nem vagyok AI. Igazi ember vagyok – bizonygattam újra meg újra, de már magam is kezdtem kételkedni emberi mivoltom valóságában.
– Természetesen. Az ujjlenyomat és személyazonosító igazolvány szám egyezik az adatbázisban rögzített nyilvántartással. Valódi személy vagy – felelte az udvarias, megnyugtató, női hangtónus. Egyáltalán nem volt robotikus. Mint egy kedves recepciós, vagy hostess lány a Váci útról.
– Valódi érzésekkel – tettem hozzá halkan és egy aprócska, elfojtott, mélyre temetett részem akkor titkon azt remélte, hogy mégiscsak AI vagyok.
2024 Július valahanyadika, Budapest, kurvameleg
Kiváló időzítés ez egy kis pokoljárásra.
2020 február, lockdown előtt
Miért pont most? Vissza a gyökerekhez. Az első breakthrough, villanykörtéből hekkelt pipából hevítve, inhalálva. Level engineer. Három Junkie fiatal, psychonauta, szomszéd, útitárs, karmic synergy.
Február volt, és én két hónapja tiszta voltam, home officeról szó sem lehetett. Próbaidő az új pilote projectes pozimban, egy lélekgyilkos multinál.
Vasárnap kaptam a hívást, hogy menjek, mert most van. DMT kristálypor, darkwebről.
– Én holnap dolgozom. Nem lehet.
– Businiess man’s trip. Bízzál bennem.
Valóban, nemhogy lejövője nem volt, még a lelkem is könnyedebbnek tűnt másnap, a szorongásos szorítás enyhült – egy időre. Tartósan persze nem múlt el. Az élményért a pokolig süllyedtem. A sajátomig, amit én teremtettem, vagy nekem teremtettek születésemkor – ahogy tetszik....
***
2024, július
....ennél a mondatnál abbahagytam a poszt írását, a Wordöt is becsuktam, az ablakkal együtt. Először a szirénázás zavart meg, aztán a konyha ablakon beáradó fehéresen gomolygó füst. A közeli ház kigyulladt a lakótelepen. Nem lett volna kellemes érzés a pokol tüzében elevenen égő trip részletes leírást folytatni és megírni, hogyan purgáltam el, miközben a lakótelep lángokban állt, a mostani fizikai valóságomban. Körülvesz az entrópia.
Szikrázó szinkronicitás volt ez, de szerencsére hamar eloltották a tüzet. Legalább nem a mi házunk, nem a mi értékeink, nem az én apám, szomszédaim. Bár a falfúrós-flexelős megérdemelne egy kis pokolban elkárhozást. Meh.
***
2020 február
Mielőtt neki kezdtünk a fogyasztásnak, mantrát hallgattunk. Már nem tudom pontosan mely istenséghez szóló könyörgés, hogy kikerüljünk a Samsarából. Naív hülyegyerekek voltunk, kísérletező kíváncsisággal, a magunk fajtára jellemző tág tudattal. Talán egy kicsit még mindig azok vagyunk, de hát ahhoz, hogy bölcs légy és elfogadó, egyszer lázadó kellett legyél. A szüleid, a rendszer, az egység, az univerzum ellen. Jó pap holtig tanul, tán még azután is, ezt nem tudtam meg a DMT tripben megjelenő entitástól.
Kemikália íz, inhaláció. Kétszer kellett belélegeznem, unszoltak, hogy még-még. Még nem vagy ott. Tartsd lent, Ne fújd ki, szívj rá. Amíg csak tudod, míg a tüdőd bele nem sajdul.
„Legyen meg neki a breakthrough….”
Amint kileheltem a lelkem az első alig várt lélegzetvétellel, az sóhaj nem megkönnyebbült, inkább végzetes volt. Átlökött. Egy századmásodperc alatt. Nem tudom semmihez hasonlítani a képi világot, az érzést, az időérzékelést. A helyet sem, ahol voltam, ha egyáltalán még léteztem. Pokol…?
Ha vizuális leírást szeretnék adni, azt mondanám, egy dark trip szerű magyar népmesékbe kerültem, afféle oldalrajzos, két dimenziós síkra. Szó szerint sík, kivéve a tallér/érme szerű korong, mint azok a pokémon tazók a régi Cheetosban, kör alakú formájú volt és pörgött és pörgött, iszonyú gyorsan. Akár egy szerencsejátékban, egyszerre megállt. Kipörgött rajta az ördög vörös, hegyes orrú, feketén kontúrozott feje. Szintén profilból ábrázolva. Most, ahogyan négy év után írom ezt is annyira élesen él bennem a kép, talán le is tudnám rajzolni azt az egy motívumot. Igazán nem bonyolult rajz, hiszen rajzfilmet néztem, kézzel rajzolt mesét.
– Még nem. Takarodj vissza! – ez volt az üzenete. A fejemben visszhangzott.
Tudtam, hogy még dolgom van.
Hétszer égtem el a pokol tüzében. A purgatóriumban rétegesen égett le rólam az összes emberi érzés, bűn, gyarlóság. A szerelem, a félelem, a vágy, a szorongás, irigység, féltékenység. Fájt, és mégsem. Egyszerre éreztem, hogy elevenen égek, de nem a fizikai síkon. Gerincvelőből remegtem. Miközben semmi más nem vett körül, csak az asztráltestem nyaldosó lángok. Nem tudom mennyi idő telt el, mennyi idő alatt.
Amikor kiköpött, ha úgy tetszik visszadobott a 2020-as emberi időszámításba, az jóval lassabb volt. A fal, a függöny, a gázvezeték már folydogáló, LSD-szerű, megnyugtatóan ismerős vizuállal hullámzott a belvárosi kis szobában. Mély levegőt vettem, s bár nem sírtam fel, de megilletődötten, mint egy ijedt csecsemő, úgy pislogtam körbe. Bámultam mint borjú az új dimenziókapura. :D
A két társam türelmesen, csendben várt rám.
– t’s good to be alive, huh? – nézett rám mosolyogva L. Shiva, a szemében azért felfedezni véltem némi tapasztalt, együttérző borzongást, az élmény megosztásának öröme mögött. Ő is megtette a maga kanosszajárását, mintha nem ugyanaz a siheder bámult volna rám. Elfordítottam a fejem.
– Fú, bazmeg.
– Hol voltál?
– A pokolban. Elégtem a purgatóriumban.
– Ez nem ér, baszdmeg. Engem a természet anya ölelget, te meg az ördökkel találkozol és elpurgálsz – mondta IG hisztis féltékenységgel, de azért érdeklődve hajolt előre.
Összepréselt ajkakkal nyeltem le a zsörtölődő leosztást, ami kikívánkozott belőlem. Most tényleg egymás tripjére irigykedünk? Ölelgettek volna engem is Fűzanyó tövében…
Eltelített a megnyugvás és a szeretet.
Hálás voltam, mert biztonságban voltam. Nem volt cinkelés, nem volt visszaélés. Tiszteletteljes várakozás, felváltva, afféle szakrális körben. Szeánsz, rituálé. Nem sok safe trippem volt, zavartalan, vagy olyan, ahol teljes bizalommal elengedhettem magam. Többnyire módósult tudatállapotban is készenlétben kellett lennem, hogy a körülöttem lévők közül senki ne éljen vissza a kiszolgáltatott, kitárt elmémmel és lelkivilágom gyengébb pontjaival.
***
Hétfőn nem volt gyomorgörcsöm munkába menet. A lépteim, a lelkem könnyedebbek érződtek, pedig ugyanaz a szar várt, mint előző héten. Self medication, kísérleti jelleggel. Néhány napig, talán egy hétig eltartott ez az állapot.
***
2024 augusztus, Open air buli
- Mássz le onnan, le fogsz esni.
- Á, nyugi, jó a balanceom, nézd még hakkenezni is tudok a kút peremén. Csak Samsara ki ne másszon a kútból.
- Samara. És az nem kút, hanem bográcshoz tűzrakóhely.
Fájdalomra élvező műértők, értékbecslők
eredetiségvizsgálók és recskázók
Az avantgard káosz
A modern festészet fröccsentett festék
egy üres vásznon - csak tessék
lássék;
Ez itt az üres életem, exhibicionizmus
paradox lételem
A művészet arconspriccelése
A dráma elviccelése
Szatír vagy szatíra?
Segít a szatíva, a sav
ha savazzák az apadó kreativitást
Az ismétlődő sablongyártást
futószalagon
Hiába mondják: alkoss szabadon!
Hazudják, mint ahogy az elemzést
sem értik, költőien kérdik egyre:
Mire gondolt a költő?
Semmire sem elegendő emberöltő.
Negyven fokban is western csizma, bűz és rothadás. Pálmafák, tenger, pizza.
A mérleg nyelve hol erre, hol arra billen. Én is leszoktattam magam a social mediázásról, főleg, hogy a segg főnököm és kollégáim azt hiszik milliomos vagyok, ha külföldre megyek nyaralni. Az nem baj, hogy dél-olasz az olcsóbb, mint a kibaszott Balaton.
Mindig tévhitbe ringatom magam azzal, hogy én majd enni meg aludni megyek olaszba'. Negyedik napra megint éhgyomorra vedelem a Messinát. Mi mást... ?
A strandra mire kiérek folyik rólam a víz, a naptej, átázik a ruhám, pedig még bele se mártottam a fenekem a tengerbe. Pihenni egy pillanatra sem lehet, mert vagy a gyerek ordít, vagy az anyja, hogy Alfredo, vagy a hűtőtáskát húzó árús, hogy Cocco frutto, kánonban a többi minden más árussal. Prego. Prego. Prego.
A kaja persze odalevős, meg imádom a tengert. A napot kevésbé. Egy emberben sok paradoxon elfér, engem többnyire azok tesznek ki.
Magamat a napra nem, csak az árnyékba, ötvenes gyereknaptejjel és megégek első nap. Vörhenyes a porcelánbőröm, legszívesebben sírnék, mint egy kislány, hogy haza akarok menni. "Miattad jöttünk." visszhangzik vádlón a fejemben. De Te mindig úgy megnyugtatsz.
Megszereled a klímát, amit "unalmamban" elállítottam. Megtervezed az útvonalat, amit én akartam, de persze a kínai telefonomon nem működik a net itt délen. Megmentesz magamtól is.
Jó itt, egyébként. Máshogy kihívás, mint otthon, be is szorongok rendesen, mikor letelik. A gép szerény 2 óra ötven percet késik hazáig. Bassza meg a wizzair, de már a Lufira se bíznám a hörcsögömet, háromszor ennyiért. (A Balaton oda-vissza tízezer lett volna, a szállás ötvennel drágább... még spóroltam is, amúgy. )
A házigazdáék jóarcok, de azért elsunyulják a szigszalaggal heggesztett klímacsövet és a falból kiálló wc tartályt. Az airbnb galéria csupa dizájn, szín és dekor volt. A dekor, mint életveszélyes, éles propeller áll ki a falból, kajak mozog, ötször megyek neki, míg leülök az asztalhoz egy kurva kávéra. Vagy még egy sörre.
Néha attól fosok, hogy séta közben lopják le a papucsot a lábamról. Néha a gyorskajától és rengeteg fagyitól, amit természetellenes mennyiségben viszek be a szervezetembe. De hát itt este hat előtt esélytelen emberi eledelhez jutni. Siesta. Seperc alatt átáll a bioritmusom, fél tízig alszom, én az early bird. Nem lehet itt másként. <3
Összehasonlítva ez nem kevésbé gyomros, mint Szicília. Toszkánánál jóval tisztább, de vadabb is. Az emberek is kattantak. Szerintem a páratartalomtól és a minden logikát nélkülöző infrastruktúrától lehet. Azt mondod, ne blicceljünk a buszon, mert nem tudod milyen az ellenőrök és a közeg helyzete.
- Ilyen - bökök rá arra a kibelezett jegyszkennerre, a buszon. Megmarad két bigliettonk emlékbe.
És néhány egy eurós hűtőmágnes, amit az olasz kínainál vadásztam, mert simán felülmúlja a három eurós főtérit.
megfulladok
a problémák sótlan tengerében
nincs oxigén
feneketlen tenger
se a lábam
se a felpuffadt vízihullám
mi ez az érzelmi hullám?
nem éri el a legalját
mert nincs alja
mindig egyre
lejjebb
és
lejjebb
süllyedek
Fuck the system & Fuck society
I'm way too fucked up on drugs,
but I can't stand sobriety
Nature is the only sanctuary
Peace of mind
where my old soul actually
rests in pieces
six feet under
on the ground
barefoot standin' is
the new way of the underground
I'd fly free as a beautiful butterfly
but I'm really just a worm
I'm getting horny only for
Earthporn
Locked up in this human body is
outline of life form
Hűs lombok, épp' annyi fény, amennyi szükséges ahhoz, hogy a derengő arcok összemosódjanak a rövid látótávolság határát átlépve. Óriás éjjeli moly árnyéka a fénydekoráció eltorzult színei közt motoszkál a chill sátor sréh vásznán. Ekkorára nőhetett vajon, vagy optikai csalódás csupán?
Vagy túl készen vagyok.
Nem, az már rég nem, nem vagyok már húsz éves. A kevesebb több, a közepes pont elég. A sourrunding ami itt körbevesz, a civilizációtól éppen csak egy villanypásztornyi kerítéssel izolált erdőszéli csoda csalogat befelé, oda, ahol már nincs ösvény, csak cserlye, ezer tüskével teli vékony gallyak és az ismeretlen vadtermészet.
Nem túrázunk vakon, felkészületlenül. Csak sétálgatunk, ártalmatlan kóborlás ez, nem túl messzire letérve az ismert, bejárt utakról. Amúgyis a zene miatt jöttem és a nomád, nyers, puritán kóstolóért. Nem gödörbeszarós illegál, de súrolja a szintet. Egy kiégett irodistának, panelgoásnak, pont beadja.
Kiszakadás. Beolvdás. Órákig tart mire átszellemülök és megnyugszom. Több nap kéne, több idő, több türelem, több...
Ennyi van, ezzel kell gazdálkodni. Ingázunk a techno és a szurdok dark ütemei közt. Néha összeolvad, vagy fedi egymást, nem teljesen, de azért letisztulatlanul váltakozik, itt-ott elcsúszva a stílusok közt. Úgy utaztat; azt hiszed ez most az lesz, aztán vált és megtréfálja az elméd. Ismerős, becsalogat, tévútra visz. Meglep. Ha untat váltasz. Csúszik a line up, csúszik a kép, csúszom szét én is, szinte már szép.
Nem gondoltam, hogy a chillben serkentőn nyugodtan folyok majd; csaknem elalszom - először. A második sessionnél sírhatnékom lesz, pont, mint azoknál a jóga órás mantrás mediknél. Én nem tudom kiüríteni az elmém, sem hagyni szabadon áramolni az érzéseim, majd egyszerűen elengedni őket. Mindig sírás a vége, ezért választom a nyughatatlan high bpm-et, a sebességet. Soha sincs csend. A csendben minden élesen visszhangzik a fejemben, nem bírom elviselni... A szabadság fél hétvégényi érzéséért menekültem Somogyig, hát innét meg már hova tovább...?
A saját fejemből úgysem szabadulok ki.
Egy tisztásra érek, ahol már nincs sátor, nincs ember, a zene csak foszlányokban visszhangzik odáig. Két tiszta, használatlan, ép és száraz zsebkendő hever egymáshoz közel, mintegy jelölve az utat. Biztos kiesett valaki zsebéből. Vagy az erdő szelleme előre látta a sírásom és itt hagyta nekem, nehogy kiáradjon a Tetves-Patak attól a tengernyi előtörni készülö könnyzuhatagtól, ami jó ideje nyomja a szívemet és kikívánkozik. Leülök, kézbe veszem az egyik zsepit és orrot fújok. Örülök neki, hálásan elmosolyodom az apó szinkronicitásért, szükségem volt rá. A zsepire. A sírásra.
Babarra. A természetre.
Mosolyogva törölgetem a könnyeim.
A feszültség egy áldott pillanatra végre békét hagy maga után bennem.
Kellett a mezítláb taposás a sámándob gyors, transzállapotot idéző ütemeire. Lehunyt szemmel toporzékolok a természetesen egyenetlen talajon. Nem félek üvegszilánktól, söröspohártól. Nem félek most semmitől, attól sem, hogy átázom. Menstruálok, de nem fáj, vulgáris-véres természetesség ez is, pont, mint a szökellő szarvas a kukoricás mellett. Kiszabadultam a kalitkából egy kicsit és most nem is tudok mit kezdeni az ingerekkel. Unom itt, unom ott. Nevetek magamon. Még mindig jobb, mint bezárva, a halovány fényű monitor előtt, digitális rabszolgaságban töltve a napjaim.
Hálát adok azért, hogy végre levegőt kapok és, hogy friss ivóvizet tölthetek a nyári éjszakában.
Minden pont úgy adja ki, ahogyan kell. Más a timeline és én ráengedem magam. Nem kell pszichedelikum, hová torzítsam és tágítsam már az elmém, hová repítsem a tudatom...?
Nem gondolok a visszatérésre. Lefutom a köröket. Itt is, aztán majd otthon is. A föld lassan kering, és én hiába sietek olyannyira.
Mindig, mindig ugyanott kötök ki.
Itt a darkban is ezredszer. Mosolygok és arra gondolok, hogy másnak vajon mit adhat mentálisan a szurdok.
- Nemár, hogy elhagytad a káosz csillagod
- Ó nem is vettem észre, hogy leszakadt.
- Majd pyrozok neked másikat. A fehu rúnád megvan?
- Az meg, persze, itt a tárcámban.
- Jó, chargeolódjon csak.
- Mit akarsz te a káosztól? - hallom a hátunk mögül. Talán csak én, talán ez is a fejemben szól csupán, pedig egészen éles és valódi fojtott férfi hangú suttógó kérdés.
Egy pillanatra elgondolkodom, hogy gúnyos, kíváncsi, vagy ötletet merít. Valójában, semmi köze hozzá, és nekem nem muszáj minden kérdésre felelnem. Kiváltképpen, hogy meglehet, csak a saját túl élénk fantáziám szülötte kérdés, mely csak az én skizoid fejemben hallatszik.
- Na, veszünk egy sört és megnézzük a technot? Hátha kezd majd a francia DJ-d - kérdem és hátra sem pillantva indulunk el a másik vektor irányába.
**
Psybaba második fele jobban beadja, mint Khaos Sektor. Egészen magával ragad, már másik síkon taposok. Szemem sarkából fehér elsuhanó entitást látok - talán csak elsétált ott valaki, gyorsan. Az erdő pszichedelikumok nélkül is játszik az érzékeiddel. Nem ijesztő, de azért nem is egészen szokványos. Otthon mindenki olyan lassú... nem is lassú, robotikus. Mesterkélt, szabályozott. Néha nem tudom, hogy én vagyok túl hyper és nyugtalan, vagy ennyire halott a társadalom. Ezerszer kiégtem, a gyermek mégis tombol bennem. "Úgymaradtam", valahol. Néha fáj, néha leszarom, néha bottal piszkálom meg a szellemi sírköveket, hátha feléled bennük a spirit.
Gyászolva arrébb állok és keresem az életet. Mert az élet utat tör, a folyó kivájja a medret a mozdulatlan terméketlen talajban is, finomra csiszolja a kövek éles, szúrós széleit. Hosszú folyamat, a száraz, repedezett földből apró, zöld foltokban jelenik meg az aljnövényzet. Életciklusok, fázisok, szakaszok.
Ez most más, mint öt vagy tíz éve, de még szükségem van az élettére, a mozgásra, az ingerekre. Táncolni akarok még, míg visz a lábam. Ha nem is eufória, de pillanatnyi örömfoszlányok, érzések és realizációk. Semmi forradalmi, de apó fejlődések és tudásfoszlányok.
A természet így is magába fogad, ha magamat és a civilizációt, melybe beleszülettem elfogadni képtelen vagyok is. Így, ennyi idősen, felnőtt testben, tinédzser lelkülettel, ami kiégett, de még szikrázik. Hisz valamiben, ami talán menekülés a szürke szellemi halálból és teljes tespedésből... Talán létező jelenség, bár kézzel nem fogható. Isten, entitások, démonok, energiák, megmagyarázhatatlan univerzumfejtegetések. Voltmár. Kiábrándultam, aztán megint visszatértem, hogy újraértelmezzem, mai fejjel, más filozófiai perspektívából. Olyan tapasztalattal, amire szert sem kellett volna tennem, de ha már így történt, nézzük meg, hová vezet és, hogy végződik.
Úgysincs jobb dolgom. :)
***
Könnyek közepette Szeretlek, Babar Nem vonz az USA Főleg nem Quatar gazdag olajmàgnàs életvìzért kapar. Struccpolitikàt kövess, Kurva! A helyzet durva Ez Kelet-Európa Dugd fejed homokba! Mìg màs farkàt màrtja beléd. Màrtìr vagy, de gazdagon megterìtett, iszlàmra megtérìtett asztalon ételt tesznek eléd. Életnek hazudott létformàt vetìtenek (Kizàrólag Neked) virtuàlis jàtszòteret Ròzsaszìn Barbie- vilàgodra épìtenek. Mennyit ér a dromedàr; vagy egy egész karavàn kétpúpu teve? Valuta àlmot vàltva valÒra vagy svàjci frankra megvesznek kilòra kendőzetlen valòsàggal elkendőzött arc Nincsen béke ...sosincs vége nincs szabadsàg csak szélmalomharc; harcmezőn nyìlt életviràg szàràn friss vér még a sarj.
Unottan punnyadtam a backstage sarkában, egy kopott, szakadt huzatú, mustársárga fotelbe süppedve. Teljesen lecsúszva félig fekvő pózban tespedtem, mintha csak otthon terpeszkednek a tévé előtt. Pici pocakom enyhén gömbölyödött, azon pihentettem a telefonom, amin valami színpárosítós játékot húzogattam, hogy lekössem a kezeimet.
Addig sem gyújtottam, rá, vagy piáltam unalmamban.
Így is volt már bennem bőven, de nem igazán dobta fel a kedvem – persze így is jobb volt, mint teljesen tisztán. Néha felpillantottam, de csak fél szemmel. Semmi érdekfeszítő.
Kipakolt, magukból és ruhájukból kivetkőzött ribik, barátnők, hostess vagy éppen promoter cimkét viselő lányok. Minden DJ faszira legalább kettő jutott. A srácok kokóztak, piáltak, röhögcséltek, némelyek meg komolyan, befeszülve dugták össze az aznap estére összeállított szetteket szakértve, folyamatosan elégedetlenkedve. Nem mintha nem lenne nagyjából mindegy, éjféltől úgyis mindenki szanaszét van, a fele az estére sem fog emlékezni…
Ezeknek ez volt az életük. Meg a kábelek. Kábelrengeteg-káosz.
Elharaptam a rózsaszín rágógumi lufim. Nagyot pukkant, de nem hallatszott az odakintről beszűrődő basszustól, amitől a backstage telematricázott ajtaja enyhén rezonált, és a rágógumi pukkanásával egyidőben résnyire nyílt.
Vékony, visszahúzódónak tűnő, helyes, amolyan girl next door-szerű lány slisszolt be rajta. A nagydarab, kopasz protein malacra emlékeztető security-s feje felbukkant egy pillanatra az ajtórésben.
– Mit érzel, amikor kiüresedésig basznak ezek az egyének?
– Megkönnyebbülést.
– Ennyi?
– Végtelen könnyűséget. Már–már békét – gondolkodik el.
– Ez neked tehát a zen állapot?
– Nem tudom, létezik-e olyan – vallja be őszintén. Leveszi az arcához mérten is túl nagy légyszemüveget. A vonásai most egészen megfeszülnek a jelenléthez ragaszkodó koncentrációtól. – A modern, divatos spirik azt mondják, ha már mindent elengedtél, akkor éred el a teljes belső békét, enlightmentet, a megtisztult megvilágosodást. Szerintem, az ember paradoxonokból áll. Van ebben valami és még sincs. A legnagyobb mocsokban érezheted a lelkedet a legtisztábbnak. Olyankor elmész a végsőkig, eléred a legalját – tehát felemelkedsz. Leomlik a gátlás, az összes réteg, egy esendő, vágyainak meghajló emberfajzat vagy csupán. Ennél pure-abb, ösztönösebb, leegyszerüsített entitásformáció már csak az állatok közt létezhet.
– Érdekes megközelítés. Mit mondana erre egy etikett tanár, vagy releváns szakirodalom?
– A szakirodalmat pökhendi, nárcisztikus faszok irják. Az önmegtartóztatás az a fajta szerzetesi álca, amit a közemberek öltenek fel, akik nem közéjük születtek; ugyanakkor azok közé sem, akik minden földi vágyat megkaphatnak. Olyan ez, mint egy spiri-szexuális kink kasztrendszer. Átjárás nem létezik, csak végtelen vágyódás.
– Mennyit fogyasztottál az elmúlt pár napban?
– Számít ez? – visszaveszi a napszemüvegét.
– A felmérés és kísérlet szempontjából nagyon is.
– Akkor kicsit változtatnék a kérdésen – mondja. – Már ha megengeded… - pimaszul nevet. Mutatóujját pajkosan beleakasztja a nyakörv O-gyűrőjébe. Nyelve hegyével megérinti a felső ajkát, de a kiszáradt szája és feszülő állkapcsa arra készteti, hogy mielőbb eldugja. – Inkább a mit és mivel kombóztam adja meg az alapot. A mennyiség olaj a tűzre… Vagy csak kifacsar. Úgyis mindegy. Mind elrohadunk.
– Szóval, mióta is vagy gruppi?
– A Múzsa kifejezést jobban kedvelem – ékeli közbe velősen, már-már sértődötten. A kislányos könnyedség olyan hamar tűnik tova, mint a két fehér csík az üvegasztal lapjáról.
Újra töltöm a poharát vodkával. Mellé szórok némi motivációt. Hátha újra megered a rózsaszín, cserfes nyelve.
.
Elfojtott exhibicionizmus vagy születésekor hibásan tekeredő DNS séma okozta? Trauma, a sormintából kilógó apró, cseppet sem gyenge láncszem, vagy feketebárány mivolta, mely a voidba vágyva, egyszerre az elől menekülve dobta le magáról a társadalmi berendezkedés fojtogató mázsás súlyát?
Az elnagyolt, túlgondolt válasz mindegyikben ott sejlett. A pszichoterapeutája, a barátai, a szeretői mind-mind másként fogalmazták meg.
A lényeg egy volt és ugyanaz. Neki sosem lesz elég egy. Neki sosem lesz elég a normális. Őt nem lehetett megkötni, s mégis a vágyai és a szabad szellemének végtelen kergetőző keringőjében ott rejlett a megoldásban soha meg nem merítkező önkiteljesedés.
***
Vasárnap este van. A hold olyan kerek és fényes, kompenzálja a szürke panelépületek közt megbúvó pingpongasztalok sötétzöldre mázolt elválasztó, lepattogzó vaslemezeit. Lilla az illendő adagnál pofátlanabb mennyiséget loccsant a poharamba a száraz fehérből.
– Az utóbbi években nagyon megszerettem a fehér porokat – mondja lesütött szemekkel, miközben jókorát kortyol a sajátjából. Borokat. Persze. A fehér porokat én szerettem meg. Koncentrálj! – kissé erősebben harapok az alsó ajkamba. A seb még nem forrt be, vigyázva szisszenek fel.
A vér végigcsorgott az államon, miközben hullámzó testtel lovagoltam meg. Nyelve hegyével végig nyalta az állam, olyan hevesen csókolt meg, hogy időm sem volt felocsúdni. A vodkaszóda és vér mámorító elegye akkora orgazmusban oldódottfel, amit csak ez a fajta szexuális kapcsolódás képes kiváltani belőlem…
– Ez nagyon finom. És a szósz is pont kellemesen pikáns – mosolyt erőltetek elgyötört arcomra. Az ő arca is nyúzott. Egészen mástól. Kicsi Kyra két órája mélyen alszik, Ádám valahol az éjszakában építi a karrierjét, dübörgő ütemek között. Lilla magánya tapintható a fehér kerítés kirakatának rejtekében. Mások, a barátok nem látnak mögé. A család szemet huny. Hiszen ez volt az álom, kit érdekel, mi mindenről kell lemondani érte? (Le kell mondani. Mindenről.)
– Ismételd utánam! – parancsolta. Öklendezésig kiöltött nyelvvel térdepeltem előtte. – Lemondok a testi szuverenitásomról. A személyiségi jogaimról.
– Lemondok a személyiségemről is, ha kéred – suttogtam, szememben vad fény villant. Beragyogta a félhomályba burkolt stúdiónak kialakított szobát
– Jó kislány – felelte elégedett önkívületben. Nem bírt rám nézni, de ez nem a zavartól. Annyira be volt tépve, hogy pislogni sem igazán tudott. Ujja érdekes ritmikát, taktust doboltkak az asztal lapján, miközben a farka hegye a nyelvem dörzsölte.
– Az egyikről – vontam fel a szemöldököm, kirívón néztem fel rá. Úgysem látott mást, csak a saját, duzzadó férfiasságát. Nem szabad elfelednie, hogy én hoztam ilyen állapotba. – És csak akkor, ha szépen megköszönöd… - elnyújtva, negédesen leheltem a farkára a szavakat, hátra húzott hattyúnyakkal, lassan távolodva tőle. Az előbb még csaknem izomból torokra nyeltem. Hideg levegőt fújtam a makkjára.
– Démon! – szisszent fel.
– A legforróbb pokolból – morogtam. Tövig rácuppantam, a szám szélén nyál fénylett, az orrom is megtelt a vákuumos szopás által kiszívott életerő aromájával. Ó, igen. Az ő helyében én is taknyosra szopatnám magam. Hagytam, hogy az összes energiáját a számba engedje. A spermájával együtt szívtam ki belőle a szexuális energiájában burjánzó ihletet.
Ürítsd ki a fejed! – gondoltam magamban. Őrző gondossággal szoptam, alaposan, az utolsó cseppig. Lecsapoltam a felesleget, teret hagyva valami másnak. Valami olyan letisztult energiának, amely csak a fojtogató, fülledt szexuális vágy nyomán éledhet fel.
A hajamba markolt félszegen, hátra vetve a fejét. Felfelé sandítottam teli szájjal, miközben éreztem az ondóvezetékéből kiáramló kellemesen meleg gecit a torkomra lövelleni. Pulzált és majd’ felrobbant. A szopás szájba-baszáshoz közelítő önkéntelenül rángatózó, majdnem túl durva, de azért valahol még figyelmes kölcsönösségen alapuló ritmikába csapott át.
A keze elernyedt, kósza tincsek tapadtak verejtékező arcomba.
Nagyot nyeltem.
Aggódva nézett le rám.
– Finom volt? – leheltem lihegve.
– Isteni – összegezte.
– Az imént még démonizáltál.
–Angyalarcú kurva vagy, a démonok asszonya – vigyorodott el, szájába vette az előre megtekert spanglit.
– Jó sok volt benned – fújtam ki a füstöt az átadott cigiből. Lehunyt szemekkel pihent. Ilyenkor gyűjtött erőt a következő track megírásához.
– Jó ideje nem élveztem el – sóhajtott álmatag megnyugvással. – Lilla folyton stresszes és fáradt a gyerek miatt…
– Nehéz lehet most – hagytam rá, mélyen lent tartva a füstöt és a mellékvágányra tévedt gondolataimat.
– Ádám annyira hiányzik, de a legtöbb, amit tehetek, hogy támogatom őt – mondta borpírtól kicsípett arccal. – Még szerencse, hogy Te itt vagy Nekünk – nézett rám, a szalonspicces barátnő szeretethiányának minden őszinteségével.
– Nekem van szerencsém Veletek – pillantottam oldalra zavartan.
– Kyra imád téged. Jó lenne, ha eljönnél velünk nyaralni… - bukott ki belőle hirtelen.
– …és Ádám is – tettem hozzá magamban. Ez így nem mehet tovább. Megint túlságosan a sűrűjébe kerültem. Ki kell szakadnom közülük, mielőtt túlzottan elharapódzik ez az egész és túl erős lesz a kapocs. Elvégre a feladatomat elvégeztem.
Az album majdnem készen van, a turnénak októberre vége lesz. Nekem pedig más sem hiányzik kevésbé, mint egy családi nyaralás. Elvégre, nem véletlenül kerülöm a sajátom alapításának gondolatát is.
Kell valaki új. Valaki, akiben erősebb az igény. Valaki független, vagy nem ennyire elkötelezett, legalábbis nem a monogám kapcsolata, vagy családja iránt.
Ó, igen… egy fiatal feltörekvő művész, aki imázsa és identitása még nem ennyire szilárd talajban gyökerezik…
Ilyenkor mindig rájövök, hogy fika vagyok a hegyhez képest, meg a jelentéktelen kis problémáim is. Random kitalált istenség által elpöckölt fika. A magasság és a táv kihozza belőlem a mélyfilozófiát. Kezdem érteni a Lámákat és a tibeti hegyekben meditáló formákat. Ez a fullos enlightment.
AJÁNLOM AZ OLDALT
