Volt egyszer egy ilyen is.

https://drogriporter.444.hu/2020/09/07/sniffany-drogos-esti-mesei-i-kurvak-kokain-kamerak#

A minap azon gondolkodtam, a kurválkodást vagy a drogfogyasztást kezdtem-e előbb. A magammal folytatott vita és az emlékeim archívumában történő kutakodás közben rávágtam volna, hogy persze, nyilván drogok voltak az elsők. Aztán eszembe jutott a Teveclub, webkamerás modell karrierem gyermeteg előszobája, ahol tizenhárom évesen kapcsoltam először rossz minőségű, laptopba beépített kamerát egy random fiúnak, néhány datolyáért cserébe.

Az első csík kokain

Az első csík kokainomat tizennégy évesen szippantottam fel egy Tiesto CD tokjáról egy BMW hátsó ülésén a telepi kiserdő melletti játszótér parkolójában. Tekintsük ezt kurvaságom és függőségem prológusának. Kétezer eleje, még nem ballagtam el általánosból, eszemben sem volt komolyan beleesni mindenféle szeres témákba, de mikor kopogtatott, ösztönösen nyitottam ajtót. Akkortájt még csak kóstolgattam a dolgokat, persze, kisiskolás lányka voltam, bár már nem mit sem sejtő, de azért még nagyjából ártatlannak mondható. Ha megkínáltak elfogadtam, de nem vásároltam – ugyan miből vásároltam volna -, és az akkori legjobb barátnőmmel ellentétben, természetben sem fizettem a drogért. Harmincasokkal lógtunk, őt dugták, velem meg beszélgettek. Érdekes dolgok ezek egyébként, mármint a kurvaság fogalma, meg a felelősségvállalásé is.

Filozófiai vitába keveredtünk önmagammal és eltérnénk a lényegtől, ha nekiállnék fejtegetni, honnantól kezdve minősíthető egy ember – legyen az nő vagy férfi – felelősnek a fogyasztásáért. A self-awareness (öntudatra ébredés) mindenkinél máskor jön el és ez így van rendben, és azt hiszem akkor ott, tizennégy évesen még a szüleim voltak felelősek az egészért, meg azok a felnőtt BMW-s pasik, akik így csajoztak. Elfogadtam tőlük a kokaint, pedig az iskolában az ofő is megmondta, hogy majd bedrogoznak, megerőszakolnak és eladnak kurvának. Velem szerencsére egyik sem történt meg, ezek rendes srácok voltak. Adtak kólát, meg mellé sok folyadékot. Zenét hallgattunk, beszélgettünk, körbetrippeltük a Balatont. A barátnőm azt hazudta 16 éves, a BMW-s kokós meg letagadott öt évet. Egymásba szerettek, na bumm. A pasi titkolta a baráti társaság előtt, nehogy megszólják. Utálta a Hugo Boss öltönyös, felvágós, sznob brigádot, inkább velünk lógott. Bennünk még volt élet.

Egyikünk sem volt már kislányos alkat, akkora melleim voltak, hogy tizennyolcnak néztem ki, fejben persze még sehol az érettség, a felelősségvállalás, a konzekvenciák számbavétele. Carpe fucking diem, csak élveztem az üccsit, a zsibbadást, a trancet kevésbé (akkoriban darkos, electro industrial meg metal zenéket hallgattam), de az Elements of Life azért mégiscsak beadta a Balaton Parton. Az otthoni szobám szorongató falainál mindenképpen jobban.

Soha, egyikük sem erőszakoskodott, vagy kezdett ki velem, pedig mondhatom, sokak tartózkodtam náluk és mindig készen voltunk valamitől. Nem csak a szinti, legtöbbször téptünk és pizzát rendeltünk, többnyire hamar kidőltem aludni, a fű valahogy mindig altató hatással volt rám, legyen az indica vagy sativa. Velük próbáltam ki először és utoljára a habpatront is, szifonból, töményen, körbeadva, visszatartva a levegőt és hosszasan letüdőzve. Összeestem a földön, egyperces röhögőgörcs kíséretében. Nosztalgikus, mennyit tudtam még akkoriban nevetni. És mennyire nem hiányzott, ha épp nem volt. Semmi. Ha akadt örültem, ha nem volt, piáltam, vagy csak elvoltam.

Sokszor mondom, az exem húzta ki az első igazi csíkomat. Ez az amfetamin függőség útján elindító csíknak értendő. A kólára valahogyan soha sem függtem rá. Kellemes, meg minden, és szívtam már jobb, meg rosszabb minőségűt is, el lehet vele lenni, de nekem annyira mégsem. Ezek a srácok lefitymálták a speedet. Szerintük patkányméreg, a legundorítóbb, alja drog. Akkor még nem spuriztam, legalábbis nem minőségi, egyszer átmosott, frissen főzött, úgyhogy elfogadtam az igazságokat. Ha a kokó, akkor a kokó. Felsőbb társadalmi körökben egyébként is az a menő, a presztízs drog. A kurvák, meg a kokain.

Gettógimi Kőbányán

Ahogyan telt az idő, és gimibe kerültem, egy igazi gettós gyűjtőbe, ott is szembejött ez meg az, de szintén gyér minőségben. Vicces, hogy az osztályomon belül is akadt, aki árult, ki tudja mit és mivel volt ütve, mindenesetre rohadt szórakoztatónak tűnt irodalom órán a hátsó padban szipogni, amíg a tanár magyarázott. Senkit nem érdekelt. Néha, mikor szomorú voltam, bedobtam néhányat anyám nyugtatóiból és úgy mentem suliba, aztán a tanáraim aggódva kérdezték jól vagyok-e, mert nálam nem az volt a megszokott, mint a többi húsznál, aki fejét a tankönyvön pihentetve aludt el óra közben.

- Persze, jól vagyok – feleltem, és ennyi elégnek bizonyult. Senkit nem érdekelt.
Senki nem akart felelősséget vállalni, semmiért. Én sem. Azt hiszem, most sem szeretnék, de elismerem, minden egyes szippantás a saját döntésem, nem vagyok már kisdiák, sem elhanyagolt kölyök. Szeretek szívni és valószínűleg halálomig szeretni fogok. Ha ez bosszant, akkor téged érdekel a történet. Egyébként csak ismételni tudom magam: Senkit nem  érdekel.

Szóval az osztálytársaim tolták a szarabbnál szarabb cuccokat, betépve jártak órára én meg halálra untam magam az ingerszegény, halmozottan hátrányos helyzetű közegben és az interneten ismerkedtem inkább. Ott aztán összehordta a szemetet a szél, a világháló legmocskosabb bugyraiba kerültem, de hát kellett az inger, az input, a szellemi kihívás. Kerestem a bajt, mi több, rohantam a baj után aztán később már kéz a kézben jártunk, magunkkal rántva, akit csak lehetett. Egy BDSM témájú szextárskeresőn ismerkedtem, és akkor végre valahára jött a közepes minőségű kék playboyos eki, a magát dominánsnak mondó fiútól. Mainstream budapesti klubokba jártunk, ahol lakossági minimál szólt, a bogyó gyorsan kiment, a csíkok is gyengék voltak, de az is jobban adta az életérzés illúzióját, mint otthon kockulni, vagy a parkban rollerezni.

A BMW-s kokós társaság, meg az általános sulis barátnőm már rég elkoptak mellőlem. Volt viszont egy Kitti nevű lány, aki imádta a füvet, meg a faszt, és hozzá jártunk át hétvégente, mert ott mindent lehetett. Vodka, nyugtatók, egygrammos cigik, amiknek amúgy semmi értelmük nem volt, nekem ez így pizsipartynak minősült, mert állandóan csak aludtam tőle, mikor felkeltem meg már mindenki menni készült. Ott nem szintiztünk, csak ittunk, füveztünk meg gyógyszereztünk, váltakozó sorrendben, de azt rengeteget. Emlékszem, egyszer, mikor már minden elfogyott, meghámoztuk a rózsaszín algoflexet és azt szívtuk orrba.

Sokan voltak testvérek, nehéz körülmények között éltek, apa nélkül, az anyjuk mániákusan gyűjtögetett, úgy kellett járatokat vájni a lakásban, hogy kijussunk a WC-re, vagy a konyhába. Bűz, romlott ételek, szinte árva gyerekek, alkohol és agónia.

Egy kőbányai gettó életképei, ami mégis menedéket nyújtott néhány tizenévesnek, akik egymás rozoga lelki támaszként roskadoztak az élet túl korán rájuk okádott szemetének súlya alatt. Az egyik lány, egy tehetős, jó családból származó, afféle rendeslány címkével ellátott, a családanya és barátnő társadalmilag ideologizált megtestesítése is oda járt, mert valami mégsem lehetett kóser otthon, ha inkább a mi társaságunkat kereste, miközben ő nem fogyasztott semmiből, még csak nem is piált. Az anyja egyébként sokszor küldött étel és ruhacsomagot vele, néha meg magától nekiállt takarítani, mert már nem bírta nézni a mocsokban lassanként teljesen elmerülő lakást.

Kitti otthagyta a gimit, hiába könyörögtünk; legalább az érettségit csinálja meg. Kellett a pénz a lakbérre, az öccsei etetésére, iskolázására, meg persze fűre is, mert rengeteget smokeolt.

Az egész kamerás modellkedés, webribanckodás, kamozás azzal a kozmetikai cikkeket értékesítő kamu álláshirdetéssel kezdődött.
Itt még szinte a közelében sem jártam a financiális domina szakmának, eszembe sem jutott, sőt, próbáltam lebeszélni Kittit erről az egész kamerás dologról is, a többiekkel egyetemben. Hajthatatlannak tűnt, sőt, az első alkalom után olyan lelkesen mesélt, milyen szórakoztatóak a lányok, a közeg, a csíkok, meg az egész, és mennyivel másként bánnak vele, mint mekis kasszásként a lekezelő managerek. Vagy mint mikor fogkefével kellett takarítania a fugát minimálbérért. Szinte kedvet kaptam hozzá.

Árufeltöltőből kurva

Mielőtt belemerülnék a kurvaság mibenlétének boncolgatásába, szeretném elmesélni az árufeltöltői és takarítói diákmunkám élményeit. Biztosan sokaknak ismerősek ezek, nincs ebben mit szégyellni – ahogy szerintem a kurvaságban sincs, de erre majd később kitérek -, valamiből élni kell, és amíg nem ártasz másoknak, szinte mindegy mi az a munka. Ami neked a legmegfelelőbb, amivel még meg tudsz békélni, amitől el tudsz aludni este, amitől nem hánysz másnap reggel induláskor, amitől nem érzed szarul magad. Vagy legalább ezek közül egy. Sokat mondtam?
Szóval másztam létrára, szedegettem le cipős dobozokat, takarítottam le majd pakoltam vissza őket egyesével, súroltam a padlót négykézláb és adtam vásárlói útbaigazítást igazi taplóknak.

Akkor döntöttem el, hogy inkább nyelveket fogok tanulni és egyetemre megyek, vagy előbb baszatom szét magam Amszterdamban a törökökkel, minthogy én egy életen át ezt a retek melót csináljam, amitől fizikailag és mentálisan is kikészülök. Nyersen kimondom, de ez az igazság. Bevallom, előbb állnék kurvának és dugnék pénzért, minthogy takarítsam a szart éhbérért, miközben emberként sem kezelnek. Erre szerencsére nem került sor, bár megjártam az adult industry néhány ágazatát. Az okos lányok nem szexelnek a pénzért, vagy csak nagyon sokért. Ez már mindenki egyéni döntése, én azt sem ítélem el, ha igen. Ilyen az értékrendem, egy morális mocsár vagyok, nincsenek erkölcseim, csak gátlásaim. Van, ami már nem fér bele, mert kellemetlen, mert rosszul vagyok tőle és nincs az a pénz. Ennyi. Felelősséget vállalok a kurvaságomért.

Mi is valójában a kurva?

A wiki szótár szerint pénzért nemi szolgáltatást nyújtó személy, főleg nő. Átvitt értelemben erkölcstelen nő, becstelen, kicsapongó személy. De mi számít becstelennek, a társadalmi norma szerint? Szerintem mindez szubjektív és belénk programozták, hogy ha te a szexualitásoddal és nőiségeddel keresel pénzt, akkor te kurva vagy, miközben meg az egész rendszer úgy van felépítve, hogy azt hidd, megéri kurvának lenni. Vagy, ha a másik oldalon állsz, elítélni a kurvákat, erkölcs-csőszt játszani, és a saját komplexusaid ráprojektálni arra, aki meg meri, vagy egyszerűen csak csinálja (vagy nálad ügyesebben), mert neki ez fekszik. Ha nem érdekelne, nem ítélkeznél és szó nélkül hagynád. Véleményed lehet, persze, épp úgy, mint egy pulcsiról a H&M-ben, aminek nem tetszik a színe. Megnézed, kézbe veszed, visszateszed, tovább mész, elfelejted. A nők egymást is imádják kurvázni, mindenféle apró hétköznapi dologért. Mert a pasim megnézte, vagy mert sok pasinak tetszik, mert kurvásan öltözik, ne adj isten még jól is érzi magát ettől – anyagiaktól mentesen, vagy pont attól.

Sok dominát ismerek, aki kikéri magának, ha lekurvázzák, ők Úrnőként definiálják magukat, ebben találták meg az identitásukat, vagy így védekeznek, miközben ők is sötét vágyakat árusítanak, csak többnyire szex nélkül. A webkamerás modelleknek is szexmentes munkát hirdetnek a stúdiók, de nyilván akkor kapod a nagy pénzt, ha minél többet mutatsz, minél több helyre hatolsz be, esetleg más lánnyal imitálsz szexuális aktust a webkamera előtt.

Minek után mindenféle munkából éltem már, társadalmilag elfogadott, idegen nyelvtudást és számítástechnikai ismereteket igénylő multis, modern rabszolga melókból is, dominázásból meg kamozásból, bátran ki merem jelenteni, hogy az irodisták, managerek és HR-esek a corporatek legnagyobb kurvái. Itt még csak a saját idődet sem oszthatod be, és hiába nem tetszik a feladatkör, nem mondhatsz nemet. Drogozni és inni sem szabad a policy szerint. Be vagy chippelve, mint egy kutya, badge van a nyakadban, mindenhol a számaid mérik. Ha lekezelnek és visszaszólsz, mehetsz a levesbe. Egy picivel adnak több fizut, mint az átlagnak, hogy ezt válaszd, miközben – az első két év kezdők lelkesedésének elmúltával, amikor még érdekesek az irodai folyosón miniszoknyában flangáló, managert magasabb poziért leszopó kurvák – egy mókuskerékben tengődő, kiégett, excel tologató droid vagy. A rendszer kurvája, aki maga is kurvához és dominához jár, hogy szexuális szélsőségekben keresse kiszáradt lelkének még valahol tán élő darabkáit. Muszáj jó képet vágnod a dologhoz, különben nincs pénz kajára, lakásra, életszínvonalra, szórakozásra. Semmire. Az SSC-k, shared service centerek a nyugatiak olcsó bedolgozó üzeme, virtuális szemetet lapátolunk, jóval alacsonyabb fizuért, mint amit a németeknek vagy a briteknek adnak szimpla érettségivel. Mentálisan megerőszakolnak, elveszik a szabadságod és közben powerpoint slideokon adják elő, hogy neked ez miért jó, milyen értékeket képvisel a cég és ellenőrizhetetlen statisztikákkal támasztja alá azt a profitot, amit te termelsz ki. Mint a kurva, meg a stricije, csak ez öltönyben megy, kivetítőkön, egy mesterségesen kreált vállalati kultúra mátrixában. Ugyanaz, mint régen, mikor feladtuk az identitásunkat, mikor a naphoz és holdhoz imádkozó pogány nomádokat templomba ültették, fejvesztés terhe mellett, vagy belekényszerítettek az osztrák-magyar monarchiába. Mindannyian egymás és a globalizáció kurvái vagyunk, akik pénzért árulják saját magukat és az álszemélyiségüket. Vagy így, vagy úgy. Mikor az állásinterjún megkérdezik, mi motivál és hol képzeled el magad öt év múlva, mit válaszolsz azzal a mesterkélt, odaszáradt mosollyal az arcodon?

 Kitti azt mondta, semmi sem kötelező

Afféle webkamerás nyílt nap. Egy studió a sok közül, több szobás magánlakás egy lakótelepen. Minden szobához járt két HD kamera, monitor, számítógép és operátor, aki chatel helyetted több weboldalon, párhuzamosan. Bármit fogyaszthatsz, amihez kedved van, csak legyél munkaképes. Szinti, fű, pia, tök mindegy, csak termeld a tokent, a pénzt, csináld a műsort és jelenj meg. Kittit operátorként csábították oda, egész türhetőnek számított az angolja, ezt a legtöbb csajszi, aki ilyesféle munkát csinál, nem mondhatja el magáról. Aztán persze ő maga is beszállt a lányok közé, mert az operátor kevesebb százalékot kap, mint a modellek. Priscilla, a petite, kislányos testű, nagyjából tizenháromnak kinéző barátnőm meg én mentünk, némi vodka lecsúszott, aztán hamarosan a textil is, mikor láttuk, mennyire anonim és könnyed az egész. Random nicknevek irkálnak egyszavas üzeneteket a chaten, az egész olyan, mintha nem is a valóság lenne. Biztosan túl sokat Simseztem.

A tulaj szintén nő volt, nálunk jóval idősebb, de nagyon kedves és megnyerő. Utólag nem tudom, mennyi pénzzel húzhattak le minket, nyilván a stúdiónak is jár a leadó, de akkor még nem volt elég eszem és tapasztalatom, hogy bekérjem a webkamerás oldalak token és kifizetési statisztikáját a pontos elszámoláshoz. Mindenesetre senki nem járt rosszul. Tanulópénznek fogom fel. Amint betöltöttük a tizennyolcat, már fotóztuk is be a személyinket, hogy az adminok elfogadják a regisztrációnkat. A studióban sosem drogoztam, csak szólóban, otthon, akkor viszont, szinte minden alkalommal. Valahogy megdobta a kedvem, a kisugárzásom egy-egy csík fehér, kitöltötte a két show közti időt, elvoltam a zenére, táncoltam nekik, tettem az agyam, csináltam a műsort. Józanul jóval kevésbé tudtam lelkesedést mutatni egy idő után.  A webkamerázás valójában monoton, futószalag sales, csak magadat promózod. Rengeteget chatelsz a nézőkkel, mire végre fizet valaki. Arányaiban túl sok a kamus, aki csak az idődet húzza, kérdezgeti mit vállalsz, mik a fantáziáid, miközben simán kiveri és egy fillért sem kerestél.

Vasárnaponként jártunk a stúdióba Priscillával, délutántól estig, suli melletti diákmunka gyanánt. Itt tanultam meg az alapokat és azt, hogyan lehet csalni. Kitti közben terhes lett, és minket cseppet sem érdekelt, mennyire beteges és szégyentelen dolog egy kismama babaolajtól csillogó terhes hasát simogatni a perverzeknek. Egyre többet fizettek, miközben egyre kevesebbet kellett tennünk érte. Minden kifacsarodott, valaki pofátlan összegeket ajánlott, ha Kitti videóra veszi a szülést és eladja neki.

Rengetegen gerjedtek a pisire és fekáliára – a mai napig sem értem miért. Ez utóbbit összegyúrt, olvasztott csokoládéval csaltuk el, azt kenegettük egymáson, undorodó arccal haraptunk bele és többet kaszáltunk vele negyed órán belül, mint két napi bejelentett munkával. A pisilést farpofák közé rejtett fecskendővel csaltuk el, megfelelő szögben beállítva a webkamerát. Bakik persze előfordultak, például mikor Priscilla szájába kellett volna csorgatnom az aranyesőt, és véletlenül az arcába ejtettem a műanyag fecskendőt. A közös chatablakba többször is beírták, hogy fake és csalás, de még így is irgalmatlanul sokan nézték és jó részük így is lelkesen csipogtatta a tokenszámlálót. A dildókra és öklözésre is hasonlóan igénytelen, de hatásos metódusaink voltak. A kamera kétdimenziós képet sugárzott, még sehol sem volt a VR szemüveg, meg azok a rózsaszín, távirányíthatós kis rezgő játékszerek, amik újabban minden chaturbates lányból kilógnak. Megfelelő szögben, begyakorolt kézmozdulatokkal, bármit, bárhol eltüntettünk magunkban és egymásban is. Kitti sokat zsörtölődött a bénaságunkon, akárhányszor elrontottuk és lebuktunk a nézők előtt, hiába mutatta és gyakoroltatta el velünk ezredszer is, hogy kell profin eltüntetni a bal karom könyékig Priscilla fokhagymaseggében.

A főnök elnéző mosollyal számolgatta a pénzt nap végén.
 - Úgy tűnik, mindegy mit csinálnak. Két szőke tizennyolc éves, ennyi a recept. 
Nagyon hamar rájöttem, egymagam, otthon egy HD Logitechkel, saját kontóra jóval több pénzt csinálok, mint ezek a lányok valaha fognak. A két idegen nyelv olyan piacokat nyitott meg nekem, ahová nekik nem volt bejárásuk. Nem volt szükségem senkire. Csak egy megírt személyiségre, akit virtuálisan alkottam meg és árultam a visszajáró virtuális vendégeimnek, kemény percdíjakért. És rengeteg, rengeteg amfetaminra.