II
Kiara

Rinshiya messziről figyelte az egyetem parkjában lődörgő diákokat. Mintha egy távoli univerzumból érkezett volna, és akár egy idegen lény, szeretett volna kapcsolatba lépni az itt lakókkal, de fogalma sem volt, hogyan.
Odahaza, Oszakában mindenki nagyon csendes volt és magának való. Senki sem igyekezett mindenféle ok nélkül emberi kapcsolatot kialakítani a másikkal. Pláne nem vadidegenekkel, egyszerűen nem volt illendő, természetellenes viselkedésnek hatott. Épp ezért vonzotta olyan erősen az európai könnyedség. Mint egy másik civilizáció, ahol teljesen természetes volt, ha egy ismeretlen random megszólított az utcán, hogy megkérdezze, mennyi az idő. Vagy, hogy egy szál cigarettát kérjen.

Angolul beszélt ugyan, hiszen a szeminárium és a legtöbb előadás is azon a nyelven zajlott. Mégis, mintha így is egy teljesen másik értelmezési szótár lett volna a fejébe építve, mint a helyieknek. De még a nemzetközi, más európai országokból érkezett Erasmus hallgatók közül is egészen kilógott.
Voltaképpen sehová sem illeszkedett puzzle darabként. Különcnek számított a saját országában a japánok közt, a helyiekhez mérten extrovertált és túlzottan aktív, erőteljes jellegével. A szőke hajával és az öltözködési stílusával. Nyilván kevésbé lett volna feltűnő Tokióban, de az a fajta tömeg és atmoszféra inkább menekülésre késztette. Úgy érezte, Japán kilöki magából. És valójában ő sem akart ott maradni.
A magyarok furcsák voltak, zárkózottságuk azonban közelebb állt hozzá, mint a folyamatos, kényszeres udvariaskodás.

A napsütötte Trefort-kertben egyre több diák ült ki céltalanul, piknikhangulatban. Jó ideje ő is csak elmélkedett a nyitott könyv felett, de figyelmét legkevésbé sem tudta a tanulásra összpontosítani.

Egy kisebb négy fős, lányokból álló társaság közelítette meg. Sustorgásuk és nyílt érdeklődésük zavarba hozta, illetve volt valami megmagyarázhatatlan, különös energia abban, ahogyan őt figyelték. Nem vett tudomást erről a bizarr megérzésről, hiszen itt volt a lehetősége, hogy új ismeretségeket kössön és nyisson az emberek felé.
Kissé zavart, de egyenes tekintettel nézett a most már egyértelműen őt mustráló lányokra. Megeresztett egy halvány mosolyt. Ez a mozzanat megtörte a jeget, átszakította a gleccsert és lavinát indított el.

Nagyjából húsz–huszonkét éves hallgatók lehettek. Közülük a legbátrabb — egyébként feltűnően magas, rövid, tipikus diáklány-szoknyát hosszú zoknival viselő lány — két kezét a mellkasa előtt összekulcsolva, vadul csillogó szemekkel szólította meg.

– Szia, bocsi, hogy csak így rád törtünk – hangjában azonban semmiféle valódi sajnálkozás nem hallatszott ki. – Te új vagy a japanisztika tanszékén? Még sohasem láttalak itt korábban.
– Sziasztok… oh, hát valójában én nem a japanisztikán vagyok, de igen, ez az első félévem itt.

A lányok mániás viselkedése egyre különösebb volt. Ez nem szimpla kedvesség, sokkal inkább valamiféle agresszív rajongásnak tűnt.
– Gyere el pénteken hajóra, JPOP-buli lesz.
– Igazán kedves meghívás, de nem is tudom…
– Muszáj eljönnöd. Előtte nálam alapozunk. Csak néhányan, akik meghívást kaptak. – kacsintott a hosszú, ébenfekete hajú, egyenesre vágott frufrus lány. Váll felett hatra dobta a haját, próbált laza, amolyan menő, elit csaj hatását kelteni, csípőre tett kézzel, pózolva, kihívón nézett a fiúra. – A Várkert mellett lakom, egy panorámás, erkélyes penthouseban. Lesz pia, kaja és egy kis extra is, ha szeretnél. Már rajtad kívül, mert te leszel az igazi meglepetés… – a lány a nyelve hegyével megnyalta az ajkát, alig bírta magát türtőztetni. A többiek nem voltak ilyen merészek és magabiztosak, de az alacsonyabb, pinkre festett hajú lány tovább fűzte a szót.
– Kiara irtó menő helyen lakik, nem hív meg akárkit – bizonygatta. – És olyan jó lenne, ha jönnél – csillogó szemekkel nézett rá, majd zavarában a kerekített orrú, lakkozott, magas talpú, pántos cipője orrát kezdte bámulni.

Rinshiya nem tudta, mit feleljen. Szótlansága és a hirtelen lerohanás úgy festette le, mintha abszolút nem lelkesedne, mi több, tartana a lánycsapattól. A viselkedésük valóban különös volt, de a világért sem akarta volna megbántani őket. Hiszen olyan kedvesen közeledtek… no de mégiscsak túlzottan az aurájába tolakodva, már-már erőszakosan.

Kiara hangja egy oktávval vékonyodott, az önbizalma megbicsaklani látszott, de a pózt azért kitartotta. Továbbra is rendíthetetlenül bámult Rinshiya szemeibe. Mintha az elutasítás egyenlő volna a halállal.
– Semmi baj – mosolyt erőltetett az arcára, de rosszul leplezte a sértettséget. Szemmel láthatóan nem volt hozzászokva ahhoz, hogy nemet mondanak neki. – Hiszen nem ismersz minket. Bocsáss meg, hogy így letámadtunk téged – kissé oldalra biccentette a fejét. Bűntudatos, bambi szemekkel nézett Rinshiyára.
– Ne viccelj… én sajnálom, hogy kissé visszahúzódó vagyok. Tényleg kevés embert ismerek itt, de ezen szeretnék változtatni. – Komolyan nézett a lányra, és Kiara szemében újra felcsillant a remény, hogy talán mégis behálózhatja ezt a nem mindennapi fiút. Igazi ritkaság volt itt Budapesten – és úgy tűnt, tudatában sem volt saját különlegességének és szépségének. Jobb is, ha nem tudja meg túl hamar. Meg kell kaparintania ezt a gyönyörű japán srácot, mielőtt a Mondocon-klub felfedezi magának. Akkor aztán komolyabb konkurenciára számíthat, bár úgy sejtette, a fiút elriasztaná, amivel ott szembesülne.
Japán rajongás és fetisizmus, egy kicsit balkánias kiadásban.
Nem, ez a szép arcú, szőke gyönyörűség másik ligában játszik. És milyen pompásan mutatna mellette.
Szinte már bele is szeretett, anélkül, hogy bármit is tudott volna róla.

A másik három lány feszülten hallgatott; egyikük már a telefonján görgette a social médiát. Rinshiya megfigyelte táskáikon az animés kitűzőket. Ruházatuk japán iskolás-uniformist idézett, meg JPOP- vagy metalzenekarok nő tagjainak kiegészítőit. Elég intelligens volt hozzá, hogy hamar rájöjjön, miért pont őt szemelték ki.
A beálló csendet végül ő maga, Rinshiya törte meg.
– Egy italban vagy közös ebédben nincs semmi rossz – mosolygott rájuk tétován. – De nem hiszem, hogy én lennék a party lelke…
Kiara egészen felvillanyozódott a lehetőségtől.
– Felejtsd el a bulit. Mihez lenne kedved? Vacsora nálam, vagy inkább körbe néznél a városban…? Remek idegenvezetőd lennék. – Nehezére esett visszafognia magát, de a fiú annyira szerény és visszahúzódó volt, hogy nem merte erőltetni a házibuli ötletét, noha legszívesebben már az ágyában tudta volna ezt a szőke egzotikumot. Lehetőleg ruha nélkül.

Rinshiya a hüvelyk- és mutatóujját az állához emelte. Úgy érezte, a városi nyüzsgés és ezek a lányok túl sok impulzus lennének egyszerre az ő számára. Ugyan a magyarok természetét még nem ismerte ki teljesen, de ösztöne azt súgta, a huszonéves egyetemista lányok imádják az éjszakai élet kavalkádját, zsúfolt utcákat, zenés, zajos, fényes, hívogató helyeket.
Ennél egy szolid vacsora Kiara-nál némileg biztonságosabbnak tűnt.

Egy barna, bőr hátizsákos nő állt meg mellettük az E épület felé elhaladva.
– Sziasztok – a magyar Tanárnő volt az, tétován fordult feléjük. Már messziről észrevette az ötös fogatot. Igazán nem akart belefolyni ebbe az egészbe, semmi köze nem volt hozzá, de a saját diákját illendő volt köszönteni, és bár – szerencséjére – a többieket nem ő tanította, őket is üdvözölte.
– Á, jó napot, tanárnő – Rinshiya arca felderült, Kiaráé ezzel egyidejűleg elsötétült. Az őszinte öröm, amelyet a Tanárnő puszta felbukkanása váltott ki a fiúból, féltékenységgel töltötte el. A nő egyáltalán nem volt szép, már-már slampos, afféle szürke egér. Hozzá képest biztosan. És jóval idősebb is lehetett. Legalábbis ebben a kötött kardigánban és ódivatú bőr hátizsákkal, ami nem követte a kis divatos fekete szabványt, olyan régimódinak hatott.
– Örülök, hogy máris találtál új barátokat, Rinshiya – mosolygott a fiúra és futólag a lányokra. Azok ellenségesen méregették.
– Köszönöm, valójában ők találtak meg engem…
– Akkor hát, a következő órán találkozunk – intett, sietősre fogva az udvariassági társalgást, majd eztán gyorsan a lépteit.
– Viszlát – köszöntek kórusban. Rinshiya még hosszasan bámult távolodó alakja után, egészen megfeledkezve minden másról, ami, vagy aki körülvette.

– Szóval akkor ma este ráérsz, hogy összehozzunk nálam egy szolid dinner partyt? – révült állapotából Kiara erőteljes, türelmetlen hangja zökkentette ki, aki vele ellentétben alig várta, hogy a tanárnő eltűnjön a képből. Különben sem tudta, ki ez a jöttment, friss, koravénnek tűnő bölcsész-gyakornok.
Rinshiya rövid ideig gondolkodott csupán a válaszon. Végül is nem kellett ZH-ra készülnie, és a Magyar mint idegen nyelv óra csak a hét második felében volt újra esedékes.
– Igen, a ma este tökéletesen hangzik.
– Szuper – kulcsolta össze két kezét izgatottan Kiara, a többiek is érdeklődve, várakozva nézték, ahogy a barátnőjük stratégaként, fekete özvegy módjára igyekszik behálózni a fiút.
– Mit ennél szívesen? Van valamiféle ételallergiád? Mi a kedvenc italod?
A fiú majdnem hátrált egy lépést zavarában. Felemelte jobb kezét, és udvariasan hárítva próbálta kissé csillapítani a túlhevült lányt.
– Nem vagyok válogatós. Amit általában hétköznap vacsorázol, az nekem is megfelel. Túl sokat inni nem szeretnék, de a sört szeretem…
– Magyarosat ennél, nemzetközit vagy japánt? Lager, IPA, barna sör?
A lány teljesen bepörgött. Leállíthatatlan volt.
– Pizzát, burgert, bármit. A magyaros, de egy egyszerű tészta is tökéletes lesz. Valami itteni lager sörrel. De szigorúan csak egyet ihatok.
– Persze, persze – bólogatott. – Cleo, felírtad a listát? – szólt oda jóval kevésbé kedvesen, már-már parancsoló hangon a tétován álló, kék hajú barátnőjének.
– Máris jegyzem – motyogta, miközben megnyitotta a telefonos applikációt.
– Miattam igazán semmi szükség ennyi mindenre, tényleg… – Rinshiya nem tudta, lehet-e még fokozni a zavarát, de kezei megfeszültek és kezdte kényelmetlenül érezni magát. Hiszen most találkoztak először, és azt sem tudják, ki ő. No és fordítva.
– Még nem tudod, milyen a magyar vendégszeretet – legyintett tettetett lazasággal Kiara, és közben mintegy természetesen közelebb lépett Rinshiyához, direkt-véletlenül megérintve a karját. – Engedd, hogy megmutassam…
A fiú megdermedt a közvetlen érintéstől. A lány alig két centiméterre állt meg tőle. Olyannyira az intim szférájába került, hogy érezte a testéből áradó hőt. Ösztönösen hátrált egy lépést.
Kiara tapadása és kitartása töretlen maradt, de nem volt ideje reagálni, ahogy a fiú sem jutott szóhoz.

Szolid, halk, de azért határozott torokköszörülés szakította félbe a jelenetet.

A magyar nyelvtanárnő állt ott, egészen összehúzódva, karba font kézzel, mintha nem akarna zavarni a fizikai jelenlétével – de kétségkívül ott volt, közbelépett, és tanítványa mellkasából megkönnyebbült, félig elfojtott sóhaj szakadt fel.
– Elnézést, hogy megzavarom a társalgást, de sürgős segítségre lenne szükségem egy kutatáshoz, aminek ma van a határideje. Rinshiya, velem tudnál jönni, kérlek?
– Örömmel – bólintott a fiú, és már meg is indult megmentője irányába. Jó modoráról nem megfeledkezvén még utoljára megtorpant, és bocsánat kérően nézett Kiarára és három csalódott diáklány-társára.
– Ne haragudj. Őszintén sajnálom, és értékelem a kedves fogadtatást, de azt hiszem, a ma este nem fog működni.
Kiara képén egy pillanat erejéig a kontrollvesztés sötét árnyalata suhant át majd gyorsan rendezte arcvonásait.
– Hát persze. A tanulás az első – megeresztett egy művi, üres mosolyt a tanárnő felé, aztán mélyen Rinshiya szemeibe nézett. A fiú még sosem látott ehhez fogható intenzitást: volt benne valami sötét, valami ragaszkodó, valami makacs és obszesszív. Nem tudta volna megmagyarázni, hogyan lehet egy ilyen szép lány ennyire riasztó.
– A meghívás bármikor áll számodra, Rinshiya – a lány rámosolygott, és a vad mohóságot egy ragadozó stratéga türelmes hidegsége váltotta fel. – Akkor majd látjuk egymást a campuson – mondta, és úgy fordított hátat, hogy hosszú haja átlibbent a válla felett. Éppen egy milliméterrel volt csak hosszabb rövid, kockás, rakottszoknyájánál, amely látni engedte hosszú, kecses lábait.
A többi három elrebegte a viszlátot a Tanárnőnek, mielőtt a méhkirálynő nyomába szegődtek volna, aki büszkén vonult tovább, mintha mi sem történt volna.

– Menjünk, igyunk meg egy sört valahol – mormogta fáradtan a tanárnő a lefagyott, összezavarodott külföldi diákját végig mérve; úgy vélte, erre van most a legnagyobb szüksége. Meg némi nyugalomra.
Rinshiya szótlanul bólintott, és követte a tanárát. Ösztönös harmóniában sétáltak egymás mellett, jó darabig csendben. A fiú olyan komfortos természetességgel bízta magát a Tanárnőre, mintha régóta ismerte volna. Elhaladtak az ELTE BTK mellett, átvágtak a zebrán, a Tanárnő nem fárasztotta felesleges kérdésekkel az intenzív első napokat megélő japán tanoncot.
Az első szó akkor hangzott el, mikor már jó pár kereszteződést és kis utcát elhagytak, és a fiú végre kezdett felocsúdni a történtekből, s újra jelen volt a budapesti belváros realitásának talaján.
– Voltaképpen hova is megyünk?
– Mihez van kedved, valami romkocsma, kávézó…. nem vagy éhes?
– A romkocsma remekül hangzik. Azt hittem, a campuson dolgozik a projekten.
– Én mindig mindenhol a projekten dolgozom – felelte szárazon a nő. – Nincs messze a Szimpla Kert, ha először jársz itt, tetszeni fog neked. Ott is átnézhetjük az utolsó simításokat.
Rinshiya nem volt buta és naiv fiú. Pontosan érezte, hogy ez a projekt egy mentőöv, és ő örömmel kapaszkodott bele.
– Rendben, akkor csak Ön után, Tanárnő – előre engedte maga előtt a keskeny járdán, és képtelen volt eltitkolni a megkönnyebbülését. Szélesen szétterülő, felszabadult mosollyal az arcán követte a nőt.

I
Shirogane Rinshiya

Csendes volt, jóval csendesebb, mint a csoporttársai. Lesütött szemeit, ha a tanárnőre szegezte, éles, már-már ijesztő intelligencia villant sötét pupilláiban. Akkor is figyelt, mikor úgy tűnt, másutt jár gondolatban.
Tudásszomja hatalmas volt.

Mi hozta pont ide ezt a fiatal, szinte gyermeki fiút, ilyen messziről? – a tanárnő figyelme elkalandozott e kérdésen merengve magában. A digitális táblán megjelenő nyelvtani szabályokat bámulta, de a tanítványa észrevette, hogy csak testben van jelen.

A világért sem akarta volna zavarba hozni a tanárnőt a többiek előtt. Rajta kívül senki sem koncentrált, az utolsó tíz perc lassan vánszorgott. De nem mehetett haza, míg meg nem tudja, miért van ez a furcsa jelentéskülönbség a magyar szavak közt, ha egyszer ugyanúgy írják. Számára felfoghatatlan volt. A kalligráfiában nem létezett két egyforma írásjel, mely más jelentéssel bír, ezek meg itt úgy halmozták őket össze, mintha valami mást akarnának kifejezni a nyelvükkel.
Ég. Legyek. Ezek a szavak voltak kiemelve a táblán, képekkel illusztrálva.
– Elnézést – emelte fel a kezét, a tanárnő összerezzent és zavartan megigazította a szemüvegét. – Kaphatnék egy másik példát? Sajnálom, de azt hiszem, nem teljesen értem… – mondta szabadkozva.
A tanárnő csendben átkozta magát, amiért nem ivott még egy kávét a délutáni nyelvóra előtt. Az ő feladata lett volna szemléletesebben magyarázni, ez a fiú pedig olyan bűntudattal kérdezett, mintha az ő hibája lenne, hogy nem érti.
- Nos, természetesen - némi határozottságot csempésyet a hangjába. - Ott van például az ér.
Hogy jobban szemléltesse, kinyújtotta a bal karját, kötött kardigánját egész a könyökhajlatáig feltürve. Hófehér bőrén kirajzolódott a kék ütőér.
- Az ér azt is jelentheti, hogy valaki valahová időben odaér. Például, az óra után vacsorára mind hazaértek.
A fiú néhány másodpercig kifejezéstelen arccal bámult a tanárára. TÖbben már csendben elkezdték összepakolni a könyveiket. Tényleg szerettek volna hazaérni vacsorára. Vagy meginni egy sört a kedvenc sorozatuk mellé.
- Köszönöm, azt hiszem világossá vált számomra az azonos alakúság.
A tanárnő megkönnyebült örömmel mosolygott.
- Igazán örülök, Rinshiya. Mára azt hiszem elég volt a homonimiákból...
A többieknek mondani sem kellett, már az ajtóban tolongtak, félvállról köszönve el.
A fiú még mindig nem csukta be a füzetét, lassan egy szót irt le, precizen a felső két példa alá.
- Az azonos alakúság olyan, mint a szerelem? - őszinte, ártatlan érdeklődéssel nézett fel, a tanárnő felé fordtva a füzetét.
A tanárnő meglepődött, majd becsukta a száját és bólintott.
- Gyorsan tanulsz. Hamarosan nem is kell bejárnod a szemináriumra, ha igy haladsz könnyedén levizsgázol. - biztatásnak, dicséretnek szánta. Meglepetésére a fiú arcára ijedt csalódottság ült ki.
- Szeretnék járni.
A tanárnő összekulcsolta maga előtt a kezeit, aprót sóhajtott. Mára igazán elfáradt.
- Jólvan. Most viszont menj haza, későre jár. A nyelvtan megvár.
A fiú melegen rámosolygott a tanárnőre.
- Köszönöm az órát - mondta, apró fejhajtással kisérve. - Akkor viszlát holnap.
- Viszlát  - kissé furcsállón nézte a távozó fiút, aztán mikor egyedül maradt a teremben, leroskadt a székébe és hosszan fújta ki a levegőt. Alig várta, hogy az ágyában kényelmesen elnyúlva rágyújtson egy zöld füstös, hoszú cigarettára. Ez a "Magyar, mint idegen nyelv" nehezebb feladat volt, mint amire számitott. Lehet, hogy jobban járt volna egy droid multis melóval, ami többet fizet egy tanári állásnál. A legtöbb diák egyébként is csak szabad kreditként vette fel az órát, és cseppet sem érdekelte őket a magyar nyelv finomra hangolt szépsége és mélysége.
Kivéve ezt a furcsa, japán fiút. A tanárnő még hazafelé, a kocsiban ülve is arra gondolt, ahogy különös nyelvérzékkel tapintott rá a szerelem szóra.

Ennél a videónál fedeztem fel ezt a magyar youtube chanelt. Tetszett a nem erőszakos, de racionális és tudatos, ugyanakkor empatikus megközelítés. 

Murinai Angélával is szimpatizálok, őt szerintem nem kell bemutatni, Hello Emmát viszont igen, mert több nőhöz el kellene jutnia ezeknek a tartalmaknak. :)

A youtube chanel-re itt tudsz feliratkozni és megtekintetni a további videókat, a legkülönbözőbb témákban:

https://www.youtube.com/@hellloemma

Don't you ever forget:

Big borther is watchin' ya'

Even when God already has

turned his head away...

A lelkiismeretem tiszta

A fantàziám mocskos

Úgysem vagyok senkinek

igazàból fontos

A szìnvonal esett

A becsület vérfoltos

Nem tartozom semmivel,

de ha kérsz, adok egy kicsit belőle;

a belső ürességből.

(Amìg el nem fogy az is.)

- Mire kell a japán acél?

- Féregirtásra.

- Jókora férgek lehetnek, ha Hattori Hanzótól akar acélt.

-  Azok.

/Hattori Hanzo, A Mennyasszony - Kill Bill/

This is halloween, ha tetszik, ha nem
Mindenszentekhez sajna itt túl kevés a szent
(Egyebkent is Tököm televan.)

AI generálta kreatívkodás, itt találod a teljes youtube chanel-t :

https://www.youtube.com/@epicedmadventure

Jó ideje nem írok. Nem akartam olyanokkal dobálózni, hogy soha többet nem írok, mert ez is volt már, fázis, elmúlik.

Először azt gondoltam az életmódváltás hozta magával a kiüresedett ihletet, de a motiválatlanság nem a tisztaságból fakad.

Ki a faszom olvassa ezt egyáltalán?

Végtére is, mindegy. Miről írjak, de tényleg?

Drogos pornóhoz, attention whore-kodáshoz semmi kedvem. Üres, uncsi, kiégett.

Sírjak a gazdasági válságról, ami túl régóta tart és közvetlenül a COVID után baszódott ránk, úgy, hogy még fel sem tudtam dolgozni a huszonéves koromban történő rendszerváltást, de már alkalmazkodjak az eltűnő középosztályhoz és ahhoz, hogy egy kiló alma luxuscikknek minősül?

Két (most már egyébként három, de nem akarok flexelni) nyelvvel, diplomával, tíz év tapasztalattal örüljek, hogy egyáltalán van munkám.

Idén öt hétig voltam munkanélküli, még segélyért is sorba álltam, meg minden.

Három éve ugyan azon a béren tartják az embereket, míg az alap élelmiszer árak az egekbe szöktek.

Nincs partybeszámoló, fél évig nem voltam sehol, csak próbaidőn, munkanélküli segélyen és rottyon – józanul.

Míg nincs bevételed és kényszerparkolópályára kerülsz, akkor átértékeled a dolgokat, meg a helyedet abban a bizonyos társadalmi berendezkedésben.

Mindenhová fizetős a beugró, pedig ez itt messze nem a VIP yacht club elit asztala.

Egy teaház a barátnőkkel. Egy beülés egy pizzériába. Kajarendelés.

Minden, ami túlmutat egy sétán a parkban, az fizetős. Az oxigén nem. Még.

A bulikat direkt nem is említem, azt akkor is éreztem, hogy ha akkor delíriumos, fogyasztási spirálba menekülök, még mélyebbre kerülök. Kurva kiszolgáltatott helyzet, a munkáltató istent játszik. Vagy megjelenik, vagy nem az interjú időponton. Ha szerencséd van, még időben mondja le. Vagy éppen tesztből.

A pszichológiai és a hogyan reagálsz, tényleg akarod-e az állást jellegű rejtett tesztek egyre twistedebb, elbaszottabb formát öltenek. Megtehetik.

Szóval kényszerpihenő, hiperaktív ADHD-val. Persze inkább, mint az a mértékű stressz, amely megbetegít. Legalább nem vagyok rákos – mondogattam magamnak, akárhányszor szembesültem a stressz okozta hajhullás oldalsó perspektívából észrevehető nyomaival a tükörben.

A multik spórolnak, leépítenek, átstrukturálnak. Egyre több a Budapesten kívüli, túltelített és felújításra szoruló iroda és lokáció. Vecsés, Taksony és még sorolhatnám. Olcsóbb a bérleti díj még egy lepattant céges shuttle busszal is, amit az alkesz kamionsofőr bácsi exrta műszakban vezetget. Örülj, hogy van munkád.

Második India lettünk. Az Euro, GBP, skandináv korona töredékéért dolgozunk. Tranzitok sorozata, mindenütt új csapatok, ellenséges légkör. Passzív-agresszív harc a túlélésért, a mindennapi betevőért. A nyugateurópai országokban óriási leépítések, hoznak ide mindent, miközben már itt is megy a rettegés, hogy majd az AI elvégzi a droid kis munkaköreinket.

A munkaerőpiac, a gazdaság, az egészségügy, az ország mentálhigiéniája romokban van.

Persze van természet, erdők, a Pilis, a mozgás, a napfény (már nem ez a nyári UV amit csak az arabok bírnak). Még áram és víz is van.

A Balaton Soundot lelőtték, a Bánkitó off, a Kolorádó új helyszínt keres. Európai szinten a Psy-fi-t, a Qlimaxet. Tomorrowland kigyulladt, éppen, hogy nem égett porig.

A Szigeten spórolnak, a Q-Dance stage helyett egy 20 négyzetméteres quechua sátor méretű, létszámstoppos kockát húztak fel. Idén már promózták a félnapos jegyet, sőt, online elővételben olcsóbb is volt, szép kártyával. Beütött a válság, most már úgy rendesen. Aki eddig nem érezte, idén most már biztosan érzi (kivéve a boris brejchások csörgő sipkában) –  a kérdés az, hogy meddig tart még és hol végződik ez a lejtmenet.

… és, hogy aztán mi lesz a következő?

A jelenkor nyelvén nincs már mit írni
Az idő a legdrágább
mit rajta veszt
Elenyésző az anyagi kár
s elenyészik vele
hiába gazdag
a gazda test.

~~~

***

vörös rúzzsal írom belső combomra a neved
annyira UNOM
túl józan ez a hétfő este
inkább elképzelem 
a saját delíriumom

.

Elfojtott exhibicionizmus vagy születésekor hibásan tekeredő DNS séma okozta? Trauma, a sormintából kilógó apró, cseppet sem gyenge láncszem, vagy feketebárány mivolta, mely a voidba vágyva, egyszerre az elől menekülve dobta le magáról a társadalmi berendezkedés fojtogató mázsás súlyát?
Az elnagyolt, túlgondolt válasz mindegyikben ott sejlett. A pszichoterapeutája, a barátai, a szeretői mind-mind másként fogalmazták meg.
A lényeg egy volt és ugyanaz. Neki sosem lesz elég egy. Neki sosem lesz elég a normális. Őt nem lehetett megkötni, s mégis a vágyai és a szabad szellemének végtelen kergetőző keringőjében ott rejlett a megoldásban soha meg nem merítkező önkiteljesedés.

***

Vasárnap este van. A hold olyan kerek és fényes, kompenzálja a szürke panelépületek közt megbúvó pingpongasztalok sötétzöldre mázolt elválasztó, lepattogzó vaslemezeit. Lilla az illendő adagnál pofátlanabb mennyiséget loccsant a poharamba a száraz fehérből.

– Az utóbbi években nagyon megszerettem a fehér porokat – mondja lesütött szemekkel, miközben jókorát kortyol a sajátjából. Borokat. Persze. A fehér porokat én szerettem meg. Koncentrálj! – kissé erősebben harapok az alsó ajkamba. A seb még nem forrt be, vigyázva szisszenek fel.

A vér végigcsorgott az államon, miközben hullámzó testtel lovagoltam meg. Nyelve hegyével végig nyalta az állam, olyan hevesen csókolt meg, hogy időm sem volt felocsúdni. A vodkaszóda és vér mámorító elegye akkora orgazmusban oldódottfel, amit csak ez a fajta szexuális kapcsolódás képes kiváltani belőlem…

 – Ez nagyon finom. És a szósz is pont kellemesen pikáns – mosolyt erőltetek elgyötört arcomra. Az ő arca is nyúzott. Egészen mástól. Kicsi Kyra két órája mélyen alszik, Ádám valahol az éjszakában építi a karrierjét, dübörgő ütemek között. Lilla magánya tapintható a fehér kerítés kirakatának rejtekében. Mások, a barátok nem látnak mögé. A család szemet huny. Hiszen ez volt az álom, kit érdekel, mi mindenről kell lemondani érte?
(Le kell mondani. Mindenről.)

 – Ismételd utánam! – parancsolta. Öklendezésig kiöltött nyelvvel térdepeltem előtte. – Lemondok a testi szuverenitásomról. A személyiségi jogaimról.

 – Lemondok a személyiségemről is, ha kéred – suttogtam, szememben vad fény villant. Beragyogta a félhomályba burkolt stúdiónak kialakított szobát

 – Jó kislány – felelte elégedett önkívületben. Nem bírt rám nézni, de ez nem a zavartól. Annyira be volt tépve, hogy pislogni sem igazán tudott. Ujja érdekes ritmikát, taktust doboltkak az asztal lapján, miközben a farka hegye a nyelvem dörzsölte.

 – Az egyikről – vontam fel a szemöldököm, kirívón néztem fel rá. Úgysem látott mást, csak a saját, duzzadó férfiasságát. Nem szabad elfelednie, hogy én hoztam ilyen állapotba. – És csak akkor, ha szépen megköszönöd… - elnyújtva, negédesen leheltem a farkára a szavakat, hátra húzott hattyúnyakkal, lassan távolodva tőle. Az előbb még csaknem izomból torokra nyeltem. Hideg levegőt fújtam a makkjára.

 – Démon! – szisszent fel.

 – A legforróbb pokolból – morogtam. Tövig rácuppantam, a szám szélén nyál fénylett, az orrom is megtelt a vákuumos szopás által kiszívott életerő aromájával. Ó, igen. Az ő helyében én is taknyosra szopatnám magam.
Hagytam, hogy az összes energiáját a számba engedje. A spermájával együtt szívtam ki belőle a szexuális energiájában burjánzó ihletet.
Ürítsd ki a fejed! – gondoltam magamban. Őrző gondossággal szoptam, alaposan, az utolsó cseppig. Lecsapoltam a felesleget, teret hagyva valami másnak. Valami olyan letisztult energiának, amely csak a fojtogató, fülledt szexuális vágy nyomán éledhet fel.
A hajamba markolt félszegen, hátra vetve a fejét. Felfelé sandítottam teli szájjal, miközben éreztem az ondóvezetékéből kiáramló kellemesen meleg gecit a torkomra lövelleni. Pulzált és majd’ felrobbant. A szopás szájba-baszáshoz közelítő önkéntelenül rángatózó, majdnem túl durva, de azért valahol még figyelmes kölcsönösségen alapuló ritmikába csapott át.
A keze elernyedt, kósza tincsek tapadtak verejtékező arcomba.
Nagyot nyeltem.
Aggódva nézett le rám.

 – Finom volt? – leheltem lihegve.

 – Isteni – összegezte.

 – Az imént még démonizáltál.

 –Angyalarcú kurva vagy, a démonok asszonya – vigyorodott el, szájába vette az előre megtekert spanglit.

 – Jó sok volt benned – fújtam ki a füstöt az átadott cigiből. Lehunyt szemekkel pihent. Ilyenkor gyűjtött erőt a következő track megírásához.

 – Jó ideje nem élveztem el – sóhajtott álmatag megnyugvással. – Lilla folyton stresszes és fáradt a gyerek miatt…

 – Nehéz lehet most – hagytam rá, mélyen lent tartva a füstöt és a mellékvágányra tévedt gondolataimat.

 – Ádám annyira hiányzik, de a legtöbb, amit tehetek, hogy támogatom őt – mondta borpírtól kicsípett arccal. – Még szerencse, hogy Te itt vagy Nekünk – nézett rám, a szalonspicces barátnő szeretethiányának minden őszinteségével.

 – Nekem van szerencsém Veletek – pillantottam oldalra zavartan.

 – Kyra imád téged. Jó lenne, ha eljönnél velünk nyaralni… - bukott ki belőle hirtelen.

– …és Ádám is – tettem hozzá magamban. Ez így nem mehet tovább. Megint túlságosan a sűrűjébe kerültem. Ki kell szakadnom közülük, mielőtt túlzottan elharapódzik ez az egész és túl erős lesz a kapocs. Elvégre a feladatomat elvégeztem.

Az album majdnem készen van, a turnénak októberre vége lesz. Nekem pedig más sem hiányzik kevésbé, mint egy családi nyaralás.  Elvégre, nem véletlenül kerülöm a sajátom alapításának gondolatát is.

Kell valaki új. Valaki, akiben erősebb az igény. Valaki független, vagy nem ennyire elkötelezett, legalábbis nem a monogám kapcsolata, vagy családja iránt.

Ó, igen… egy fiatal feltörekvő művész, aki imázsa és identitása még nem ennyire szilárd talajban gyökerezik…

A zsebem üres, csak faszom, mint húszhuszonnégy – tele
Adventi naptáram ha lenne, csakis ekit tömnék bele
Minden ablak korán nyílna, mer' nem elég a fele
Karácsonyom fehér se' lesz, sokra megyek vele...

 - Ez a nő imádja Andrew Tate-t.

 - Várj... ez nem vicc? 

- Nem.... Csak annyira, mint, hogy a a femboy, a gay, a transz, a kurva és a DJ elmennek az Arziba.

:DDD

- A mai edzésemre ráraktam egy hialuronos arcmaszkot, utána kád víz, hajpakolás...tiszta home-wellness. Bazmeg, ez az új életem és cooping mechanizmusom lejövős vodka-cigi helyett. 

- Nekem tetszik ez az irány. Főleg,hogy azért az alvóscigi maradt. Jó is, hogy írtad a maszkot, ma bőrradírozok én is. (Vágókép: hat hetesek vagyunk 2022-ben,  fejenként 16 kg-os szem alatti táskákkal újévkor a nappaliban.)

- Az a "jó kis 2022". A bőrradír jobb. Meg hát, amilyen foson voltunk, az már rég nem volt fun. És ami utána be-becsusszant is csak ímmel-ámmal. 

- Be-becsusszan... Mint bambuló gondozó szájába a gorillafasz öklendezésig, igen. 

 - ... tudod, ahogy nézegetem az osztrák, St. Pölten-be átrakott 2 termes Masters of Hardcore line upját, azon gondolkodtam, mi lenne, ha mégis postponeolnám az életem rendbetételét és hagynám, hogy elvigyen a narkó, a hardcore és a 25 éves hímrongyok... Oh. wait... That's how I've spent my previous 12 years

- Akarok 36 db szarvasfaggyúmandalát,

- Megcsináljuk. Bekenlek mandala alakban azzal a cuccal.

....valahol a 70. mandalasablon bepakolása a Temu bevásárlókocsiba után. 

2012 vagy 11, a franc se tudja, egyetem első év és én a svéd szóbeli záróvizsga előtt hardcore bulira mentem szombaton. Budapesten ez még annyira sem volt tömeges, mint amennyire underground. Azt sem tudom milyen pince volt, talán fészek, vagy a szerű (nem, nem a régi Tündérgyár, vagy Yuk).

Nincs túl sok emlékem, csak az a hideg, fűtetlen, vérkeringésproblémás amfos feszülés megmeredve egy helyben ülve. Voltunk vagy tizen, a DJ-t is beleszámítva. Gondoltam, ha nem baszom szét magam nem lehet baj a hétfői vizsgán, ugyan, tucatszor átmentem már szar állapotban. Különben is mindegy, csak görbüljön. Mindegy, csak hasson (RIP Ricky Church)

És akkor meghallottam és felálltam taposni. Haveroktól ismertem azt a tracket, nem láttam a filmet, az event sorozat sem volt meg, csak a MoH meg a Dominator. A mainstream. Elvégre csak egy budapesti kis huszonéves lány voltam, egyetemista, felfedező típus.

Somebody take me back to tbe days....

Úgy meneteltem a Wishmasterre, hogy közben naivan arra gondoltam, azt kívántam, mit kívántam, követeltem, hogy átmenjek a vizsgán. Biztos voltam benne.

Szájzárasan egy svéd középfokún úgy húztak meg, hogy öröm volt nézni aztán. Nincs ebben semmi okkult fekete mágia. Szivatós irodalmi kérdések és szájzár.  (az írásbelin átmentem...) A kívánságok visszafelé sülnek el, vagy pont kellemetlenül. Van az a horrorfilm, a halálosztó, Wishmaster, elég gagyi, de ez az egyiptomi átkozódós kívánságosdi mitolgóiai tartalom érdekessé tette. https://www.imdb.com/title/tt0120524/

Szóval megvágtak svédből, úgyhogy minort váltottam. Sírtam egy kicsit, aztán túltettem magam rajta.

2023 Pandemonium The Dark Dimension + 2024 Pandemonium 20 Year Anniversary

Millenial frenchcore. Öreg vagyok és retro bulira megyek. Burn Out HC Hoe. Gondoltam idén nem kívánok semmit, egy kis emcsin (a vonaton egy Thunderdome dzsekis arctól kaptam ajiba :3) meg HC Italián kívül. A tavalyi Dark Dimensionon túl sok volt a Twilight Zone-ban Nosferatu és a gondolataim, amelyeket nem tudtam uralni.  A saját halálodon lamentálni, míg valaki életvonala véget ér. Nem meglepő ez az alkonyzónában.

Próbáltam kisilabizálni a körkörös kis írásjeleket, szimbólumokat a logóról, de nem jöttem rá, hogy ez most ciril, vagy miféle írás, valami ehhez hasonló, de ez már csak az én nyelvész freakségem, ki a faszt érdekel :D 

Találtam egy kék ledes óriáslegyezőt, közben idehaza Palotai eltávozott azon a hétvégén. (big RIP)

Érdekes ez, a lelkek vándorlása. Minden halál egy születés, és minden újjászületés egy újabb kereszt, amelyet halálodig cipelsz a válladon. Ez a te kereszted; legyen az fordított, kelta, vagy horog. Nem filozofálok túl. Ez csak egy early hc buli, én meg csak egy megment, kiöregedett, kattos hcs vagyok.

 Ettől függetlenül mindenképpen érdekesek az efféle ősi geometriák, itt most kifejezetten a Solomon's Knot jelent meg szinkronicitásként.

"The meaning of Solomon's Knot varies depending on cultural context, but it generally symbolizes eternity, unity, and protection."

Szóval, az ide csoda volt. Végig tapostam, úgy, hogy néha levegőt sem kaptam, a szívem vert, vagy leállt, és végre, végre nem kellett visszafognom magam, hogy ne legyek túl sok. Zavartalanul ereszthettem szabadjára az energiáim.

Az event végére annyira kisimultam és megnyugodtam, hogy már a hideg sem futkosott rajtam, nem éreztem, hogy bármi fájna, vagy hatna. Sem fizikálisan, sem pszichésen.
Flashbackeltem Radiumra, a Sickest Squadra, ha meg már uptempo akkor Major Conspiracy. Paradoxon is sokat voltunk, elcsíptem picit Unexist és AoF Fuck the System-jét. Nosztalgikus.
A terrort most kihagytuk, túl pici és levegőtlen az a chamber. Paranoizer érdekelt volna, de túl széles a line up skálája, és oly kevés az idő, ha minden egybe esik, és csak pár órád van kiélvezni.

Reggel öt körül foglaltam helyet először, mint színházi páholyban. a legfelső, leghátsó sorban a lelátón, a kis legyezőmmel, mint egy decens, idős asszony.

Figyeltem a fényeket, a felszálló gömblámpásokat és elárasztott az elengedés. Teljes zen állapot. Nem tudom mennyi idő telt el (gondolom egy óra mert Drokz Vs Akira játszott épp' a mainen :D), de akkor és ott az idő, a fizikai test, az élet és a halálfélelem, a fizikai feszülés és minden más is megszűnt létezni. Csak a monoton ütem, mint a pokol forrásának autentikus dobszólama, meditatív transzállapotba sodorva visszhangzott; és akkor és ott átáramlott rajtam az érzés, hogy most megbékéltem és nyugodt lélekkel kelnék át. Eleget éltem meg. Hála, halál (halal kebab? :D)

Idejét sem tudom mikor voltam utoljára ilyen nyugodt.

Még elnéztünk Le Baskra utána egy picit, ott már csak álldogáltam egy sörrel és örültem az F. Noize tracknek, amit tolt, meg annak, hogy ingyen kapok vizet a pultban.

A pokol visszamosolygott rám és én feloldódtam a sötétségben.

***

 .... azér' a lejövő szarabb ennyi idősen. :D Idén nem lett potya merch fan, vettem egy kéket és jól le is zúztam a végére szegénykét. 

A temetés és az esküvő ugyanolyanok. Miért reptetnek galambokat mindkét tradíciónál...? Most akkor a test halálakor szárnyal szabadon a lélek, vagy mi van? Azt hittem értem a lényeget, de minél többet tapasztalok és fogok fel a létezés értékéből annál inkább rájövök, hogy szart sem tudok. Szerintem a többiek is csak okoskodnak. Nincs válasz, nincs jövőkép, nincs utópia, nincs happy end. 

A túlzott életigenlés és pozitivitás és a depresszió, örök agónia és sötét pesszimizmus ugyanott gyökerezik. 
Menekülhetsz ebbe is, abba is. Felfoghatod így is,  úgy is. Annyi szabadságod van, hogy megküzdési stratégiát válassz. Meg vallást. Életfilozófiát.

Mindig az szopja be, aki itt marad. 

Halálfélelem. Életösztön. Soványmalac a jégen. 

Az utódnemzés nem kis csoda, nem önmegvalósítás. Reprodukciós kódolt ösztön, félelem attól, ami elkerülhetetlen, egy álszent önáltatás és remény, hátha nem maradsz egyedül, hátha nem rohadsz el lassan és pusztulsz el (el fogsz) és a gyereked is el fog.

Evolúció. 

Kiteszel egy másik érző, gondolkodó emberi lényt annak, amitől te is elemi szinten rettegsz és abba csomagolod, hogy az élet szép és csoda és a halál a vele járója, és minden napért hálát kell adni és így is totál megéri. 

Ha mázlid van, nem leszel rákos, rokkant, és nem húzod addig, hogy egy rothadó fertővel teli kórháznak csúfolt horror hotelben végezd be. 

A természet csodálatra méltó, de ez a halandó human experiencenek kialakított tér – a világ –  akkor is egy groteszk és ijesztő hely. 

Mi történik 2020 óta?