II
Kiara

Rinshiya messziről figyelte az egyetem parkjában lődörgő diákokat. Mintha egy távoli univerzumból érkezett volna, és akár egy idegen lény, szeretett volna kapcsolatba lépni az itt lakókkal, de fogalma sem volt, hogyan.
Odahaza, Oszakában mindenki nagyon csendes volt és magának való. Senki sem igyekezett mindenféle ok nélkül emberi kapcsolatot kialakítani a másikkal. Pláne nem vadidegenekkel, egyszerűen nem volt illendő, természetellenes viselkedésnek hatott. Épp ezért vonzotta olyan erősen az európai könnyedség. Mint egy másik civilizáció, ahol teljesen természetes volt, ha egy ismeretlen random megszólított az utcán, hogy megkérdezze, mennyi az idő. Vagy, hogy egy szál cigarettát kérjen.

Angolul beszélt ugyan, hiszen a szeminárium és a legtöbb előadás is azon a nyelven zajlott. Mégis, mintha így is egy teljesen másik értelmezési szótár lett volna a fejébe építve, mint a helyieknek. De még a nemzetközi, más európai országokból érkezett Erasmus hallgatók közül is egészen kilógott.
Voltaképpen sehová sem illeszkedett puzzle darabként. Különcnek számított a saját országában a japánok közt, a helyiekhez mérten extrovertált és túlzottan aktív, erőteljes jellegével. A szőke hajával és az öltözködési stílusával. Nyilván kevésbé lett volna feltűnő Tokióban, de az a fajta tömeg és atmoszféra inkább menekülésre késztette. Úgy érezte, Japán kilöki magából. És valójában ő sem akart ott maradni.
A magyarok furcsák voltak, zárkózottságuk azonban közelebb állt hozzá, mint a folyamatos, kényszeres udvariaskodás.

A napsütötte Trefort-kertben egyre több diák ült ki céltalanul, piknikhangulatban. Jó ideje ő is csak elmélkedett a nyitott könyv felett, de figyelmét legkevésbé sem tudta a tanulásra összpontosítani.

Egy kisebb négy fős, lányokból álló társaság közelítette meg. Sustorgásuk és nyílt érdeklődésük zavarba hozta, illetve volt valami megmagyarázhatatlan, különös energia abban, ahogyan őt figyelték. Nem vett tudomást erről a bizarr megérzésről, hiszen itt volt a lehetősége, hogy új ismeretségeket kössön és nyisson az emberek felé.
Kissé zavart, de egyenes tekintettel nézett a most már egyértelműen őt mustráló lányokra. Megeresztett egy halvány mosolyt. Ez a mozzanat megtörte a jeget, átszakította a gleccsert és lavinát indított el.

Nagyjából húsz–huszonkét éves hallgatók lehettek. Közülük a legbátrabb — egyébként feltűnően magas, rövid, tipikus diáklány-szoknyát hosszú zoknival viselő lány — két kezét a mellkasa előtt összekulcsolva, vadul csillogó szemekkel szólította meg.

– Szia, bocsi, hogy csak így rád törtünk – hangjában azonban semmiféle valódi sajnálkozás nem hallatszott ki. – Te új vagy a japanisztika tanszékén? Még sohasem láttalak itt korábban.
– Sziasztok… oh, hát valójában én nem a japanisztikán vagyok, de igen, ez az első félévem itt.

A lányok mániás viselkedése egyre különösebb volt. Ez nem szimpla kedvesség, sokkal inkább valamiféle agresszív rajongásnak tűnt.
– Gyere el pénteken hajóra, JPOP-buli lesz.
– Igazán kedves meghívás, de nem is tudom…
– Muszáj eljönnöd. Előtte nálam alapozunk. Csak néhányan, akik meghívást kaptak. – kacsintott a hosszú, ébenfekete hajú, egyenesre vágott frufrus lány. Váll felett hatra dobta a haját, próbált laza, amolyan menő, elit csaj hatását kelteni, csípőre tett kézzel, pózolva, kihívón nézett a fiúra. – A Várkert mellett lakom, egy panorámás, erkélyes penthouseban. Lesz pia, kaja és egy kis extra is, ha szeretnél. Már rajtad kívül, mert te leszel az igazi meglepetés… – a lány a nyelve hegyével megnyalta az ajkát, alig bírta magát türtőztetni. A többiek nem voltak ilyen merészek és magabiztosak, de az alacsonyabb, pinkre festett hajú lány tovább fűzte a szót.
– Kiara irtó menő helyen lakik, nem hív meg akárkit – bizonygatta. – És olyan jó lenne, ha jönnél – csillogó szemekkel nézett rá, majd zavarában a kerekített orrú, lakkozott, magas talpú, pántos cipője orrát kezdte bámulni.

Rinshiya nem tudta, mit feleljen. Szótlansága és a hirtelen lerohanás úgy festette le, mintha abszolút nem lelkesedne, mi több, tartana a lánycsapattól. A viselkedésük valóban különös volt, de a világért sem akarta volna megbántani őket. Hiszen olyan kedvesen közeledtek… no de mégiscsak túlzottan az aurájába tolakodva, már-már erőszakosan.

Kiara hangja egy oktávval vékonyodott, az önbizalma megbicsaklani látszott, de a pózt azért kitartotta. Továbbra is rendíthetetlenül bámult Rinshiya szemeibe. Mintha az elutasítás egyenlő volna a halállal.
– Semmi baj – mosolyt erőltetett az arcára, de rosszul leplezte a sértettséget. Szemmel láthatóan nem volt hozzászokva ahhoz, hogy nemet mondanak neki. – Hiszen nem ismersz minket. Bocsáss meg, hogy így letámadtunk téged – kissé oldalra biccentette a fejét. Bűntudatos, bambi szemekkel nézett Rinshiyára.
– Ne viccelj… én sajnálom, hogy kissé visszahúzódó vagyok. Tényleg kevés embert ismerek itt, de ezen szeretnék változtatni. – Komolyan nézett a lányra, és Kiara szemében újra felcsillant a remény, hogy talán mégis behálózhatja ezt a nem mindennapi fiút. Igazi ritkaság volt itt Budapesten – és úgy tűnt, tudatában sem volt saját különlegességének és szépségének. Jobb is, ha nem tudja meg túl hamar. Meg kell kaparintania ezt a gyönyörű japán srácot, mielőtt a Mondocon-klub felfedezi magának. Akkor aztán komolyabb konkurenciára számíthat, bár úgy sejtette, a fiút elriasztaná, amivel ott szembesülne.
Japán rajongás és fetisizmus, egy kicsit balkánias kiadásban.
Nem, ez a szép arcú, szőke gyönyörűség másik ligában játszik. És milyen pompásan mutatna mellette.
Szinte már bele is szeretett, anélkül, hogy bármit is tudott volna róla.

A másik három lány feszülten hallgatott; egyikük már a telefonján görgette a social médiát. Rinshiya megfigyelte táskáikon az animés kitűzőket. Ruházatuk japán iskolás-uniformist idézett, meg JPOP- vagy metalzenekarok nő tagjainak kiegészítőit. Elég intelligens volt hozzá, hogy hamar rájöjjön, miért pont őt szemelték ki.
A beálló csendet végül ő maga, Rinshiya törte meg.
– Egy italban vagy közös ebédben nincs semmi rossz – mosolygott rájuk tétován. – De nem hiszem, hogy én lennék a party lelke…
Kiara egészen felvillanyozódott a lehetőségtől.
– Felejtsd el a bulit. Mihez lenne kedved? Vacsora nálam, vagy inkább körbe néznél a városban…? Remek idegenvezetőd lennék. – Nehezére esett visszafognia magát, de a fiú annyira szerény és visszahúzódó volt, hogy nem merte erőltetni a házibuli ötletét, noha legszívesebben már az ágyában tudta volna ezt a szőke egzotikumot. Lehetőleg ruha nélkül.

Rinshiya a hüvelyk- és mutatóujját az állához emelte. Úgy érezte, a városi nyüzsgés és ezek a lányok túl sok impulzus lennének egyszerre az ő számára. Ugyan a magyarok természetét még nem ismerte ki teljesen, de ösztöne azt súgta, a huszonéves egyetemista lányok imádják az éjszakai élet kavalkádját, zsúfolt utcákat, zenés, zajos, fényes, hívogató helyeket.
Ennél egy szolid vacsora Kiara-nál némileg biztonságosabbnak tűnt.

Egy barna, bőr hátizsákos nő állt meg mellettük az E épület felé elhaladva.
– Sziasztok – a magyar Tanárnő volt az, tétován fordult feléjük. Már messziről észrevette az ötös fogatot. Igazán nem akart belefolyni ebbe az egészbe, semmi köze nem volt hozzá, de a saját diákját illendő volt köszönteni, és bár – szerencséjére – a többieket nem ő tanította, őket is üdvözölte.
– Á, jó napot, tanárnő – Rinshiya arca felderült, Kiaráé ezzel egyidejűleg elsötétült. Az őszinte öröm, amelyet a Tanárnő puszta felbukkanása váltott ki a fiúból, féltékenységgel töltötte el. A nő egyáltalán nem volt szép, már-már slampos, afféle szürke egér. Hozzá képest biztosan. És jóval idősebb is lehetett. Legalábbis ebben a kötött kardigánban és ódivatú bőr hátizsákkal, ami nem követte a kis divatos fekete szabványt, olyan régimódinak hatott.
– Örülök, hogy máris találtál új barátokat, Rinshiya – mosolygott a fiúra és futólag a lányokra. Azok ellenségesen méregették.
– Köszönöm, valójában ők találtak meg engem…
– Akkor hát, a következő órán találkozunk – intett, sietősre fogva az udvariassági társalgást, majd eztán gyorsan a lépteit.
– Viszlát – köszöntek kórusban. Rinshiya még hosszasan bámult távolodó alakja után, egészen megfeledkezve minden másról, ami, vagy aki körülvette.

– Szóval akkor ma este ráérsz, hogy összehozzunk nálam egy szolid dinner partyt? – révült állapotából Kiara erőteljes, türelmetlen hangja zökkentette ki, aki vele ellentétben alig várta, hogy a tanárnő eltűnjön a képből. Különben sem tudta, ki ez a jöttment, friss, koravénnek tűnő bölcsész-gyakornok.
Rinshiya rövid ideig gondolkodott csupán a válaszon. Végül is nem kellett ZH-ra készülnie, és a Magyar mint idegen nyelv óra csak a hét második felében volt újra esedékes.
– Igen, a ma este tökéletesen hangzik.
– Szuper – kulcsolta össze két kezét izgatottan Kiara, a többiek is érdeklődve, várakozva nézték, ahogy a barátnőjük stratégaként, fekete özvegy módjára igyekszik behálózni a fiút.
– Mit ennél szívesen? Van valamiféle ételallergiád? Mi a kedvenc italod?
A fiú majdnem hátrált egy lépést zavarában. Felemelte jobb kezét, és udvariasan hárítva próbálta kissé csillapítani a túlhevült lányt.
– Nem vagyok válogatós. Amit általában hétköznap vacsorázol, az nekem is megfelel. Túl sokat inni nem szeretnék, de a sört szeretem…
– Magyarosat ennél, nemzetközit vagy japánt? Lager, IPA, barna sör?
A lány teljesen bepörgött. Leállíthatatlan volt.
– Pizzát, burgert, bármit. A magyaros, de egy egyszerű tészta is tökéletes lesz. Valami itteni lager sörrel. De szigorúan csak egyet ihatok.
– Persze, persze – bólogatott. – Cleo, felírtad a listát? – szólt oda jóval kevésbé kedvesen, már-már parancsoló hangon a tétován álló, kék hajú barátnőjének.
– Máris jegyzem – motyogta, miközben megnyitotta a telefonos applikációt.
– Miattam igazán semmi szükség ennyi mindenre, tényleg… – Rinshiya nem tudta, lehet-e még fokozni a zavarát, de kezei megfeszültek és kezdte kényelmetlenül érezni magát. Hiszen most találkoztak először, és azt sem tudják, ki ő. No és fordítva.
– Még nem tudod, milyen a magyar vendégszeretet – legyintett tettetett lazasággal Kiara, és közben mintegy természetesen közelebb lépett Rinshiyához, direkt-véletlenül megérintve a karját. – Engedd, hogy megmutassam…
A fiú megdermedt a közvetlen érintéstől. A lány alig két centiméterre állt meg tőle. Olyannyira az intim szférájába került, hogy érezte a testéből áradó hőt. Ösztönösen hátrált egy lépést.
Kiara tapadása és kitartása töretlen maradt, de nem volt ideje reagálni, ahogy a fiú sem jutott szóhoz.

Szolid, halk, de azért határozott torokköszörülés szakította félbe a jelenetet.

A magyar nyelvtanárnő állt ott, egészen összehúzódva, karba font kézzel, mintha nem akarna zavarni a fizikai jelenlétével – de kétségkívül ott volt, közbelépett, és tanítványa mellkasából megkönnyebbült, félig elfojtott sóhaj szakadt fel.
– Elnézést, hogy megzavarom a társalgást, de sürgős segítségre lenne szükségem egy kutatáshoz, aminek ma van a határideje. Rinshiya, velem tudnál jönni, kérlek?
– Örömmel – bólintott a fiú, és már meg is indult megmentője irányába. Jó modoráról nem megfeledkezvén még utoljára megtorpant, és bocsánat kérően nézett Kiarára és három csalódott diáklány-társára.
– Ne haragudj. Őszintén sajnálom, és értékelem a kedves fogadtatást, de azt hiszem, a ma este nem fog működni.
Kiara képén egy pillanat erejéig a kontrollvesztés sötét árnyalata suhant át majd gyorsan rendezte arcvonásait.
– Hát persze. A tanulás az első – megeresztett egy művi, üres mosolyt a tanárnő felé, aztán mélyen Rinshiya szemeibe nézett. A fiú még sosem látott ehhez fogható intenzitást: volt benne valami sötét, valami ragaszkodó, valami makacs és obszesszív. Nem tudta volna megmagyarázni, hogyan lehet egy ilyen szép lány ennyire riasztó.
– A meghívás bármikor áll számodra, Rinshiya – a lány rámosolygott, és a vad mohóságot egy ragadozó stratéga türelmes hidegsége váltotta fel. – Akkor majd látjuk egymást a campuson – mondta, és úgy fordított hátat, hogy hosszú haja átlibbent a válla felett. Éppen egy milliméterrel volt csak hosszabb rövid, kockás, rakottszoknyájánál, amely látni engedte hosszú, kecses lábait.
A többi három elrebegte a viszlátot a Tanárnőnek, mielőtt a méhkirálynő nyomába szegődtek volna, aki büszkén vonult tovább, mintha mi sem történt volna.

– Menjünk, igyunk meg egy sört valahol – mormogta fáradtan a tanárnő a lefagyott, összezavarodott külföldi diákját végig mérve; úgy vélte, erre van most a legnagyobb szüksége. Meg némi nyugalomra.
Rinshiya szótlanul bólintott, és követte a tanárát. Ösztönös harmóniában sétáltak egymás mellett, jó darabig csendben. A fiú olyan komfortos természetességgel bízta magát a Tanárnőre, mintha régóta ismerte volna. Elhaladtak az ELTE BTK mellett, átvágtak a zebrán, a Tanárnő nem fárasztotta felesleges kérdésekkel az intenzív első napokat megélő japán tanoncot.
Az első szó akkor hangzott el, mikor már jó pár kereszteződést és kis utcát elhagytak, és a fiú végre kezdett felocsúdni a történtekből, s újra jelen volt a budapesti belváros realitásának talaján.
– Voltaképpen hova is megyünk?
– Mihez van kedved, valami romkocsma, kávézó…. nem vagy éhes?
– A romkocsma remekül hangzik. Azt hittem, a campuson dolgozik a projekten.
– Én mindig mindenhol a projekten dolgozom – felelte szárazon a nő. – Nincs messze a Szimpla Kert, ha először jársz itt, tetszeni fog neked. Ott is átnézhetjük az utolsó simításokat.
Rinshiya nem volt buta és naiv fiú. Pontosan érezte, hogy ez a projekt egy mentőöv, és ő örömmel kapaszkodott bele.
– Rendben, akkor csak Ön után, Tanárnő – előre engedte maga előtt a keskeny járdán, és képtelen volt eltitkolni a megkönnyebbülését. Szélesen szétterülő, felszabadult mosollyal az arcán követte a nőt.

I
Shirogane Rinshiya

Csendes volt, jóval csendesebb, mint a csoporttársai. Lesütött szemeit, ha a tanárnőre szegezte, éles, már-már ijesztő intelligencia villant sötét pupilláiban. Akkor is figyelt, mikor úgy tűnt, másutt jár gondolatban.
Tudásszomja hatalmas volt.

Mi hozta pont ide ezt a fiatal, szinte gyermeki fiút, ilyen messziről? – a tanárnő figyelme elkalandozott e kérdésen merengve magában. A digitális táblán megjelenő nyelvtani szabályokat bámulta, de a tanítványa észrevette, hogy csak testben van jelen.

A világért sem akarta volna zavarba hozni a tanárnőt a többiek előtt. Rajta kívül senki sem koncentrált, az utolsó tíz perc lassan vánszorgott. De nem mehetett haza, míg meg nem tudja, miért van ez a furcsa jelentéskülönbség a magyar szavak közt, ha egyszer ugyanúgy írják. Számára felfoghatatlan volt. A kalligráfiában nem létezett két egyforma írásjel, mely más jelentéssel bír, ezek meg itt úgy halmozták őket össze, mintha valami mást akarnának kifejezni a nyelvükkel.
Ég. Legyek. Ezek a szavak voltak kiemelve a táblán, képekkel illusztrálva.
– Elnézést – emelte fel a kezét, a tanárnő összerezzent és zavartan megigazította a szemüvegét. – Kaphatnék egy másik példát? Sajnálom, de azt hiszem, nem teljesen értem… – mondta szabadkozva.
A tanárnő csendben átkozta magát, amiért nem ivott még egy kávét a délutáni nyelvóra előtt. Az ő feladata lett volna szemléletesebben magyarázni, ez a fiú pedig olyan bűntudattal kérdezett, mintha az ő hibája lenne, hogy nem érti.
- Nos, természetesen - némi határozottságot csempésyet a hangjába. - Ott van például az ér.
Hogy jobban szemléltesse, kinyújtotta a bal karját, kötött kardigánját egész a könyökhajlatáig feltürve. Hófehér bőrén kirajzolódott a kék ütőér.
- Az ér azt is jelentheti, hogy valaki valahová időben odaér. Például, az óra után vacsorára mind hazaértek.
A fiú néhány másodpercig kifejezéstelen arccal bámult a tanárára. TÖbben már csendben elkezdték összepakolni a könyveiket. Tényleg szerettek volna hazaérni vacsorára. Vagy meginni egy sört a kedvenc sorozatuk mellé.
- Köszönöm, azt hiszem világossá vált számomra az azonos alakúság.
A tanárnő megkönnyebült örömmel mosolygott.
- Igazán örülök, Rinshiya. Mára azt hiszem elég volt a homonimiákból...
A többieknek mondani sem kellett, már az ajtóban tolongtak, félvállról köszönve el.
A fiú még mindig nem csukta be a füzetét, lassan egy szót irt le, precizen a felső két példa alá.
- Az azonos alakúság olyan, mint a szerelem? - őszinte, ártatlan érdeklődéssel nézett fel, a tanárnő felé fordtva a füzetét.
A tanárnő meglepődött, majd becsukta a száját és bólintott.
- Gyorsan tanulsz. Hamarosan nem is kell bejárnod a szemináriumra, ha igy haladsz könnyedén levizsgázol. - biztatásnak, dicséretnek szánta. Meglepetésére a fiú arcára ijedt csalódottság ült ki.
- Szeretnék járni.
A tanárnő összekulcsolta maga előtt a kezeit, aprót sóhajtott. Mára igazán elfáradt.
- Jólvan. Most viszont menj haza, későre jár. A nyelvtan megvár.
A fiú melegen rámosolygott a tanárnőre.
- Köszönöm az órát - mondta, apró fejhajtással kisérve. - Akkor viszlát holnap.
- Viszlát  - kissé furcsállón nézte a távozó fiút, aztán mikor egyedül maradt a teremben, leroskadt a székébe és hosszan fújta ki a levegőt. Alig várta, hogy az ágyában kényelmesen elnyúlva rágyújtson egy zöld füstös, hoszú cigarettára. Ez a "Magyar, mint idegen nyelv" nehezebb feladat volt, mint amire számitott. Lehet, hogy jobban járt volna egy droid multis melóval, ami többet fizet egy tanári állásnál. A legtöbb diák egyébként is csak szabad kreditként vette fel az órát, és cseppet sem érdekelte őket a magyar nyelv finomra hangolt szépsége és mélysége.
Kivéve ezt a furcsa, japán fiút. A tanárnő még hazafelé, a kocsiban ülve is arra gondolt, ahogy különös nyelvérzékkel tapintott rá a szerelem szóra.

.

Elfojtott exhibicionizmus vagy születésekor hibásan tekeredő DNS séma okozta? Trauma, a sormintából kilógó apró, cseppet sem gyenge láncszem, vagy feketebárány mivolta, mely a voidba vágyva, egyszerre az elől menekülve dobta le magáról a társadalmi berendezkedés fojtogató mázsás súlyát?
Az elnagyolt, túlgondolt válasz mindegyikben ott sejlett. A pszichoterapeutája, a barátai, a szeretői mind-mind másként fogalmazták meg.
A lényeg egy volt és ugyanaz. Neki sosem lesz elég egy. Neki sosem lesz elég a normális. Őt nem lehetett megkötni, s mégis a vágyai és a szabad szellemének végtelen kergetőző keringőjében ott rejlett a megoldásban soha meg nem merítkező önkiteljesedés.

***

Vasárnap este van. A hold olyan kerek és fényes, kompenzálja a szürke panelépületek közt megbúvó pingpongasztalok sötétzöldre mázolt elválasztó, lepattogzó vaslemezeit. Lilla az illendő adagnál pofátlanabb mennyiséget loccsant a poharamba a száraz fehérből.

– Az utóbbi években nagyon megszerettem a fehér porokat – mondja lesütött szemekkel, miközben jókorát kortyol a sajátjából. Borokat. Persze. A fehér porokat én szerettem meg. Koncentrálj! – kissé erősebben harapok az alsó ajkamba. A seb még nem forrt be, vigyázva szisszenek fel.

A vér végigcsorgott az államon, miközben hullámzó testtel lovagoltam meg. Nyelve hegyével végig nyalta az állam, olyan hevesen csókolt meg, hogy időm sem volt felocsúdni. A vodkaszóda és vér mámorító elegye akkora orgazmusban oldódottfel, amit csak ez a fajta szexuális kapcsolódás képes kiváltani belőlem…

 – Ez nagyon finom. És a szósz is pont kellemesen pikáns – mosolyt erőltetek elgyötört arcomra. Az ő arca is nyúzott. Egészen mástól. Kicsi Kyra két órája mélyen alszik, Ádám valahol az éjszakában építi a karrierjét, dübörgő ütemek között. Lilla magánya tapintható a fehér kerítés kirakatának rejtekében. Mások, a barátok nem látnak mögé. A család szemet huny. Hiszen ez volt az álom, kit érdekel, mi mindenről kell lemondani érte?
(Le kell mondani. Mindenről.)

 – Ismételd utánam! – parancsolta. Öklendezésig kiöltött nyelvvel térdepeltem előtte. – Lemondok a testi szuverenitásomról. A személyiségi jogaimról.

 – Lemondok a személyiségemről is, ha kéred – suttogtam, szememben vad fény villant. Beragyogta a félhomályba burkolt stúdiónak kialakított szobát

 – Jó kislány – felelte elégedett önkívületben. Nem bírt rám nézni, de ez nem a zavartól. Annyira be volt tépve, hogy pislogni sem igazán tudott. Ujja érdekes ritmikát, taktust doboltkak az asztal lapján, miközben a farka hegye a nyelvem dörzsölte.

 – Az egyikről – vontam fel a szemöldököm, kirívón néztem fel rá. Úgysem látott mást, csak a saját, duzzadó férfiasságát. Nem szabad elfelednie, hogy én hoztam ilyen állapotba. – És csak akkor, ha szépen megköszönöd… - elnyújtva, negédesen leheltem a farkára a szavakat, hátra húzott hattyúnyakkal, lassan távolodva tőle. Az előbb még csaknem izomból torokra nyeltem. Hideg levegőt fújtam a makkjára.

 – Démon! – szisszent fel.

 – A legforróbb pokolból – morogtam. Tövig rácuppantam, a szám szélén nyál fénylett, az orrom is megtelt a vákuumos szopás által kiszívott életerő aromájával. Ó, igen. Az ő helyében én is taknyosra szopatnám magam.
Hagytam, hogy az összes energiáját a számba engedje. A spermájával együtt szívtam ki belőle a szexuális energiájában burjánzó ihletet.
Ürítsd ki a fejed! – gondoltam magamban. Őrző gondossággal szoptam, alaposan, az utolsó cseppig. Lecsapoltam a felesleget, teret hagyva valami másnak. Valami olyan letisztult energiának, amely csak a fojtogató, fülledt szexuális vágy nyomán éledhet fel.
A hajamba markolt félszegen, hátra vetve a fejét. Felfelé sandítottam teli szájjal, miközben éreztem az ondóvezetékéből kiáramló kellemesen meleg gecit a torkomra lövelleni. Pulzált és majd’ felrobbant. A szopás szájba-baszáshoz közelítő önkéntelenül rángatózó, majdnem túl durva, de azért valahol még figyelmes kölcsönösségen alapuló ritmikába csapott át.
A keze elernyedt, kósza tincsek tapadtak verejtékező arcomba.
Nagyot nyeltem.
Aggódva nézett le rám.

 – Finom volt? – leheltem lihegve.

 – Isteni – összegezte.

 – Az imént még démonizáltál.

 –Angyalarcú kurva vagy, a démonok asszonya – vigyorodott el, szájába vette az előre megtekert spanglit.

 – Jó sok volt benned – fújtam ki a füstöt az átadott cigiből. Lehunyt szemekkel pihent. Ilyenkor gyűjtött erőt a következő track megírásához.

 – Jó ideje nem élveztem el – sóhajtott álmatag megnyugvással. – Lilla folyton stresszes és fáradt a gyerek miatt…

 – Nehéz lehet most – hagytam rá, mélyen lent tartva a füstöt és a mellékvágányra tévedt gondolataimat.

 – Ádám annyira hiányzik, de a legtöbb, amit tehetek, hogy támogatom őt – mondta borpírtól kicsípett arccal. – Még szerencse, hogy Te itt vagy Nekünk – nézett rám, a szalonspicces barátnő szeretethiányának minden őszinteségével.

 – Nekem van szerencsém Veletek – pillantottam oldalra zavartan.

 – Kyra imád téged. Jó lenne, ha eljönnél velünk nyaralni… - bukott ki belőle hirtelen.

– …és Ádám is – tettem hozzá magamban. Ez így nem mehet tovább. Megint túlságosan a sűrűjébe kerültem. Ki kell szakadnom közülük, mielőtt túlzottan elharapódzik ez az egész és túl erős lesz a kapocs. Elvégre a feladatomat elvégeztem.

Az album majdnem készen van, a turnénak októberre vége lesz. Nekem pedig más sem hiányzik kevésbé, mint egy családi nyaralás.  Elvégre, nem véletlenül kerülöm a sajátom alapításának gondolatát is.

Kell valaki új. Valaki, akiben erősebb az igény. Valaki független, vagy nem ennyire elkötelezett, legalábbis nem a monogám kapcsolata, vagy családja iránt.

Ó, igen… egy fiatal feltörekvő művész, aki imázsa és identitása még nem ennyire szilárd talajban gyökerezik…

Folyt. ill Kieg. köv. 

A napok lustán, kényelmesen teltek Anna számára. Minden sokkal egyszerűbbnek tűnt, mióta színt vallottak egymás előtt és elfogadták ennek a fura kötődésnek a mibenlétét. Érdekes hármas volt ez a maga banális gyönyörűségében. Bár gyakran oszlottak meg munka és egyéb tényezők miatt, a harmónia mégis töretlennek látszott köztük.

Valójában Zoé Annával volt együtt legtöbbször azutóbbi időben, az elmúlt egy-két hónapban. Gergő új projekten dolgozott, eluralkodott rajta a szokásos munkamánia. A két lány néha aggódott egy kicsit, de egymással is remekül megtalálták a közös hangot.

Ha pedig Anna elunta magát, Zoé mindig szívesen látta vendégül náluk Melindát. Ami azt illeti, egyre szívesebben…
Melinda szemérmetlenül használta ki Zoé nyíltságát és vendégszeretetét. Imádta a ledekkel kirakott, többfunkciós, állítható hőmérsékletű jakuzzit a hátsó teraszon. Zoé pedig sohasem kapott elegendő figyelmet Gergőtől, így szeretett a lányokkal cseverészni koktélozgatás közben.

Egy péntek este, mikro Gergő zsinórban három napja tizenkét órázott, a nő a szokottnál egy hajszálnyit jobban becsiccsentett.

Fotó by @sztomy35mm