V
Tea és tudásszomj

A Tanárnő lakása szerény, otthonos, külvárosi másfél szobás menedéket nyújtott a belváros nyüzsgő, örökké rohanó, stresszes forgatagától.
A pici erkély fás parkra nézett, a dús lombú szomorúfűz kitakarta a szemben lévő háztömb erkélyeinek jó részét.

Rinshiya rég érezte magát ennyire biztonságos fészekben. A Tanárnő egy kancsó teát helyezett a kis méretű dohányzóasztalra, melyet a kanapé és az íróasztal közé húzott most, hogy vendége érkezett. A lakás paraméterei egyébként nem engedték meg ezt az elosztást, többnyire a sarokba tolta, és mindenféle tárgyat pakolt rá, ami éppen a keze ügyébe akadt. Aztán meg nem győzte szortírozni takarításkor.

Tollak, gyertyák, kézkrémek, dobozkák, ékszerek. A fontos iratoknak azért külön fiókokat szentelt. Mappákba és dokumentumok tárolására alkalmas dobozokba szeparálta őket, külön a bohém káosztól.

Rinshiya hálásan megköszönte a teát. S valójában azt, hogy itt lehetett.

– Egészségedre. Várj még vele, nagyon forró!
– Igenis, Tanárnő – felelte komoly arccal, engedelmesen, mire a Tanárnő egyszerűen elnevette magát.
– Bocsáss meg, csak olyan furcsa ez a modoroskodás…

Rinshiya rámosolygott.
– Igyekszem kifejezni a tiszteletemet és elfogadni a kéréseit.
– Ez csak egy tea. Azt hiszem, tényleg tisztelettudó és udvarias ember vagy – gondolkodott el a nő, még mindig tétován, a saját otthonában is zavartan álldogálva. Máskülönben be sem engedtelek volna a lakásba – tette hozzá magában, s hirtelen megint olyan távolinak és idegenkedőnek tűnt.

– Nem ül le és teázik velem? – kérdezte óvatosan, aggódalmas arccal a fiú. Szerette volna, ha a nő is biztonságban, kényelmesen és egyszerűen… csak jól érzi magát a társaságában.
– De-de… csak hozok valami harapnivalót a tea mellé – mondta, s már el is tűnt a konyha irányába.

Mintha képtelen lett volna megpihenni és megnyugodni. Mintha folyton lett volna valami halaszthatatlan teendője, ami miatt nem engedhette meg magának a pihenést és elcsendesedést.

Hamarosan egy kerek, kék doboz száraz teasüteménnyel tért vissza. Az asztalra helyezte, a kancsó és a csészék mellé, leemelte a fedelét, és néhány milliméterrel a fiú felé tolta a dobozt.
– Vegyél kekszet – mondta, de még mindig nem ült le.

Rinshiya elvett egy kerek, cukrozott teasüteményt, de nem harapott bele. A Tanárnő végre maga alá húzta a babzsákfotelét, és belesüppedt. Testtartásán látszott, hogy még így sem engedte el magát teljesen.

A gőzölgő csészéket bámulta, a fiút csak futó pillantásra méltatta. Rinshiya igyekezett lemásolni a viselkedését, de az igazság az volt, hogy nehezen vette le szemeit a Tanárnőről. Szerette nézni az arcvonásait, olvasni a mimikáját, fejtegetni őt és találgatni, vajon mi lehet a fejében. Mindazonáltal gyönyörűnek találta a nő kerek idomait, alakját. Az egész lénye lenyűgözte őt, és szeretett volna minél többet magába inni a jelenségből, mielőtt elillan, mint a teagőz a levegőben…

A Tanárnő szándékosan nem vett tudomást arról, hogy a fiú bámulja őt. Két kezébe vette a saját csészéjét, arca elé emelte, és fújni kezdte, hogy hűljön.
– Nem eszel? – kérdezte hirtelen a fiúra szegezve tekintetét, aki hosszú ujjai közt forgatta a teasüteményt, kimért lassúsággal.

– De igen – felelte, és óvatosan belemártotta a kekszet a forró teába, hogy az megpuhuljon. Leharapta a felét, másik tenyerével felfogva a morzsákat. Lassan majszolta el, kizárólag a nő kedvéért, udvariasságból. Cseppet sem volt éhes. Nem édességre. A nő lényét éhezte, minden egyes porcikáját, aurájának megfoghatatlan varázsát akarta, mint szellemi táplálékot. A fizikai testről nem beszélve. De veszteg és hidegvérű maradt – legalábbis annak mutatkozott.
– Finom – állapította meg tömören.
– Kérdezhetek? – szólt hirtelen, és a Tanárnő letette a csészét, anélkül, hogy belekortyolt volna.
– Igen – bólintott. Volt egy megérzése, hogy nem a nyelvészeti disszertáció lesz a diákja kérdésének tárgya.
– Miért maradt a pályán és az országban, ha nem teszi boldoggá?

A Tanárnőt bár meglepte a kérdés hirtelen direktsége, nem érte váratlanul a mélysége. Valójában számított a fiútól ilyen és ehhez hasonló filozofikus felvetésekre. Elmosolyodott azon az átható, komoly érdeklődéssel teli tekinteten és oly fiatal arcocskán.

Ő, ez a siheder annyi mindent nem látott még, és nem is baj, nem is kell idő előtt. Talán, ha a sors kerekének szerencséje úgy fordul, sohasem.

– Hasonló okból, amiért te eljöttél hazulról, hogy egy olyan helyen keresd a boldogságot, ahol én nem találom azt – felelte a Tanárnő természetes, bölcs nyugalommal. Belekortyolt a teájába.

Rinshiya egy pillanatra elmerengett a válasz egyszerűségén és komplexitásán, majd ő is a csészéért nyúlt. Óvatosan ivott bele, még meleg volt, de már nem tűzforró. Finom, ízesítetlen tea, ő is pontosan így szerette. Méz és cukor nélkül.

– Értem. Vagy csak nem menekül, mint én. Maga sokkal bátrabb nálam.
– Vagy épp ellenkezőleg, és benned lakozik bátrabb és magasabb rendű spirit, hogy mered keresni azt…
– Pontosan mit is? Nem nevezném boldogságnak – gondolkodott el a fiú őszintén. – Nevezzük mélyebb értelemnek. Purpose-nek. Valaminek, ami kitölti a belső voidot.
– Keresed azt, amit én már rég feladtam, vagy a létezésében sem hiszek, Rinshiya – mondta a Tanárnő, nagyot kortyolva a teából.
– Nem hisz, vagy nem akar hinni?
– Fiatal vagy, és rendkívüli benned az életenergia. Maradj meg ilyennek – mondta szelíden, és legszívesebben megsimogatta volna a fiú arcát. A kezét az asztal alá rejtve szorította ökölbe ettől az érzéstől.

– Köszönöm, hogy itt lehetek – mondta a fiú gyermeki őszinteséggel. – Köszönöm, hogy tanít engem. Azt hiszem, hogy maga nem adta fel, és értékes tudást ad át nekem.
– Akkor hát foglalkozzunk a tényleges tudással – kezeit az ölébe tette, mielőtt felállt volna.

Most olyan merev, tanárosan viselkedett, de nem kívánta folytatni ezt az elrugaszkodott, elvont, filozofikus eszmecserét. Rinshiya a diákja volt. A jóval fiatalabb diákja, és most egy disszertáció miatt ült itt, nem pedig azért, hogy a belső célt, a lét értelmét vagy egymás múltját fejtegessék.

– Ahogy a Tanárnő kívánja – bólintott lehunyt szemekkel, mosolyogva.

A nő felállt, és egy jókora paksametával tért vissza. Az asztalra tette, szinte hanyagul dobta le, de azért vigyázott, nehogy túl durva legyen a mozdulat, ne talán még ki is találja borítani a teát. Az asztal túl kicsi volt, a papírhalom és az összegyűjtött forráskutatás eredménye pedig túlzottan terjedelmes.

Rinshiya nem ijedt meg az anyagmennyiségtől, de azért kissé összébb húzta magát a kanapén. 

***