Ez a rész az átvezető a IV. részig.  A párbeszédeket magyarul írtam meg, de nyilvánvalóan angolul zajlanak a valóságban. Ez egy fantasy jnovel, amely a budapesti ELTE BTK-n játszódik. :)

IV
Magánóra

A Szimpla Kertben kikértek két szűretlen búzasört, és egy eldugottabb, hangulatos lámpásokkal kivilágított, szerparált sarokasztalkához húzódtak.
Forgalom hétköznap is volt, ezt a helyet a turisták is imádták, de azért még bőven hallották egymás szavait, és itt nem figyelték őket kémlelő, érdeklődő tekintetek, mint az ELTE BTK campuszán.
Nem mintha egy darabig nem élvezték volna a pillanatnyi, zavartalan csendet, a búzasör ízét. S egymás társaságát. Valami megmagyarázhatatlan érzés volt, természetes, mintha ezer éve ismernék egymást, vagy mintha valamiféle előző életbeli, régi, jó barátok lettek volna. Legalábbis Rinshiya így érezte. Egészen kisgyermekkorától fogékony volt a spiritualitásra, vagy a megmagyarázhatatlan véletlennek nevezett karmikus szinkronicitásokra.
A tanárnő szimplán csak sajnálta a srácot az őt lerohanó fanatikus lányok miatt, rohadtul elege volt a napból, és jókorákat kortyolt a sörből. Hamarabb végzett a korsó felével, mint a fiú annak harmadával. Szinte észre sem vette magát, mikor Rinshiya megtörte a hallgatást.
– Voltaképpen, milyen projektről lenne szó, aminek ma van a határideje? – kérdezte érdeklődve.
– Á, igen, a projekt, a projekt – bólogatott üveges szemekkel a nő, bár legszívesebben csak tovább ivott volna a nélkül, hogy erre a rohadt határidős disszertációra gondol. – Valójában nem ma van a határidő, de vészesen közeledik. Ez egy disszertáció, ami a PhD-mhez kell.
– Szívesen segítek bármiben – lelkesedett őszintén a fiú.
A Tanárnő magában fel nem tudta fogni, mi ez az őszinte motiváció egy szabadkredites óra tematikája iránt.
– Milyen szak is a fő szakod, Rinshiya? – kérdezte összevont szemöldökkel a fiú felé fordulva.
– Buddhológia és Tibetisztika.
– De hát az egy nyalóka-szak – szaladt ki a száján, némileg már a fejébe szállt a sör. Legszívesebben a nyelvébe harapott volna. Tanárként nem mondhatott ilyet egy motivált külföldi hallgatónak.
Rinshiya egy másodpercre mintha elgondolkodott volna, majd lassan bólintott.
– Hát, ha egy mérnöki vagy pénzügy–számvitelhez hasonlítjuk, való igaz. Nyalóka-szak.
Azt ne mondd nekem, hogy egy tibeti tanszék miatt jöttél el Japánból, Erasmussal, egy budapesti bölcsészkarra – morogta magában a Tanárnő, de nem akart ehhez hasonló indiszkrét kérdéseket feltenni ennek a voltaképpen szinte idegen tanulónak.
– Egy nyelvészeti kutatáson dolgozom. A magyar és japán nyelv agglutináló szerkezetének és tipológiai jellemzőinek összehasonlításáról. Mindkettő hasonlóan ragozó, afféle…
– Ragasztónyelv – ékelte közbe, szemében olyan értelem csillogott, hogy a Tanárnő szinte elhitte a fiú őszinte érdeklődését az órája iránt.
– Így van. Vannak már meglévő, igazolt kutatások. Például nemzetközi nyelvészeti tanulmányok és összehasonlító elemzések, és tipológiai vizsgálatok. Van viszont egy érdekesebb, kiaknázatlan terület…
– Melyik lenne az? – kérdezte Rinshiya megjátszott szerénységgel, és félig lehunyt szemekkel belekortyolt a sörébe.
– Történelmi és nos… – itt egy pillanatra megállt, mert maga is elbizonytalanodott, van-e értelme annak, amit voltaképpen csinál. – alternatív elméleti próbálkozások a japán–magyar kapcsolat feltérképezésére is, de ezek nem tekinthetők hivatalos, konszenzuális nyelvészeti eredménynek.
– Érdekes téma.
– Az.
– Miben lehetek a segítségére?
– Japán az anyanyelved. A származásod. Ez már több mint elegendő.
– Értem.
– Ha segítesz nekem, nem kell vizsgáznod, beadandót írnod, sőt, a szemináriumokra sem kötelező eljönnöd – sorolta a tanárnő az előnyöket.
– Hiszen már mondtam, hogy én szeretnék eljárni a szemináriumra – vetette közbe a fiú.
– Ez egy privát kutatás. Nem a campuson történne. Afféle különóraként kell felfogni.
– Hol tartanánk ezt az órát?
– Nálam. A könyvtár túl forgalmas. Nyugalomra, csendre van szükségem a koncentrációhoz. És mivel elég egyedi téma, nem szeretnék ötletet adni másoknak is…
Rinshiya szeme felragyogott. Külön óra a Tanárnő saját lakásán, bizalmi keretek közt, ahol segíthet neki a PhD megszerzésében. Ha nem erőltetett volna magára higgadt nyugalmat, izgett-mozgott volna, mint egy kisfiú, mikor előre közlik vele, hogy megkaphatja a rég áhított karácsonyi ajándékát.
– Köszönöm a lehetőséget, Tanárnő – mondta Rinshiya.
– Én köszönöm – emelte fel a korsó sörét komoly arccal. – Sok forráskutatást igénylő, belemélyedős munkafolyamat.
– Mikor kezdjük?
– A pénteked nem akarom elvenni… a csütörtök a bölcsészek körében szociális, kocsmázós, bulizós nap, szinte péntek… A hétfőt szintén mindenki utálja…
– Nekem tökéletes lenne a hétfő.
– …beleértve önmagam is – fújta ki a levegőt fáradtan.
Rinshiya elhallgatott. Furcsa volt ez a nő, egyszerre sugárzott belőle valamiféle művészi keserűség, szinte kiégett fásultság… S közben mégis valahogyan annyira vonzó és intelligens maradt. Mint egy karcos whiskey, ami marja a torkod, de aztán elbódít és átmelegíti a tested, mámorítja az elméd. A tanárnő pont olyan volt, mint egy érett, minőségi whiskey.
– Melyik nap lenne önnek a legjobb, Tanárnő?
– Mit szólnál a keddhez vagy a szerdához?
– Akár mindkét nap is rendelkezésére állok – mosolygott a fiú őszinte, a munka iránti alázattal. S egy kicsit a nő iránti csodálattal is. Úgy érezte, régi lélek lakozik benne, régebbi, mely meghaladja életkorát. Még ha idősebb is volt nála, Rinshiyánál, indokolatlan bölcsesség áradt belőle, és a fiú nem tehetett róla, úgy érezte, a nő egyenesen a lelkébe lát. Ez egyszerre megrémítette, de annál jobban is vonzotta. Noha alig ismerte, és más nyelvet beszéltek, úgy érezte, érti őt.
Nem tudta, a nő is érzi-e ezt a különös kapcsolódást, de ahogy egymásra néztek a lassan egyszerre kiürülő korsók felett, egyikük sem szólalt meg. Már nem volt szükség magyarázatra vagy kérdésekre.
– Akkor kedden, az utolsó órád után – fejezte be a Tanárnő. Az estét is lezárta azzal a mondattal. Nem ihattak többet, és már így is későre járt.
– Négykor szabadulok a Tibeti vallásos művészet órámról.
– Tökéletes. Akkor ötkor nálam – azzal felállt, jelzésképpen megragadva a sörös korsót a fülénél, ezzel is jelezvén, hogy számára az este itt véget ért.
– Alig várom – mondta halkan a fiú, s bár a tanárnő úgy tett, mintha a pult felé sétálva elengedné a füle mellett, valójában ő is kíváncsian várta, mit hoznak ki együtt ebből a témából.

II
Kiara

Rinshiya messziről figyelte az egyetem parkjában lődörgő diákokat. Mintha egy távoli univerzumból érkezett volna, és akár egy idegen lény, szeretett volna kapcsolatba lépni az itt lakókkal, de fogalma sem volt, hogyan.
Odahaza, Oszakában mindenki nagyon csendes volt és magának való. Senki sem igyekezett mindenféle ok nélkül emberi kapcsolatot kialakítani a másikkal. Pláne nem vadidegenekkel, egyszerűen nem volt illendő, természetellenes viselkedésnek hatott. Épp ezért vonzotta olyan erősen az európai könnyedség. Mint egy másik civilizáció, ahol teljesen természetes volt, ha egy ismeretlen random megszólított az utcán, hogy megkérdezze, mennyi az idő. Vagy, hogy egy szál cigarettát kérjen.

Angolul beszélt ugyan, hiszen a szeminárium és a legtöbb előadás is azon a nyelven zajlott. Mégis, mintha így is egy teljesen másik értelmezési szótár lett volna a fejébe építve, mint a helyieknek. De még a nemzetközi, más európai országokból érkezett Erasmus hallgatók közül is egészen kilógott.
Voltaképpen sehová sem illeszkedett puzzle darabként. Különcnek számított a saját országában a japánok közt, a helyiekhez mérten extrovertált és túlzottan aktív, erőteljes jellegével. A szőke hajával és az öltözködési stílusával. Nyilván kevésbé lett volna feltűnő Tokióban, de az a fajta tömeg és atmoszféra inkább menekülésre késztette. Úgy érezte, Japán kilöki magából. És valójában ő sem akart ott maradni.
A magyarok furcsák voltak, zárkózottságuk azonban közelebb állt hozzá, mint a folyamatos, kényszeres udvariaskodás.

A napsütötte Trefort-kertben egyre több diák ült ki céltalanul, piknikhangulatban. Jó ideje ő is csak elmélkedett a nyitott könyv felett, de figyelmét legkevésbé sem tudta a tanulásra összpontosítani.

Egy kisebb négy fős, lányokból álló társaság közelítette meg. Sustorgásuk és nyílt érdeklődésük zavarba hozta, illetve volt valami megmagyarázhatatlan, különös energia abban, ahogyan őt figyelték. Nem vett tudomást erről a bizarr megérzésről, hiszen itt volt a lehetősége, hogy új ismeretségeket kössön és nyisson az emberek felé.
Kissé zavart, de egyenes tekintettel nézett a most már egyértelműen őt mustráló lányokra. Megeresztett egy halvány mosolyt. Ez a mozzanat megtörte a jeget, átszakította a gleccsert és lavinát indított el.

Nagyjából húsz–huszonkét éves hallgatók lehettek. Közülük a legbátrabb — egyébként feltűnően magas, rövid, tipikus diáklány-szoknyát hosszú zoknival viselő lány — két kezét a mellkasa előtt összekulcsolva, vadul csillogó szemekkel szólította meg.

– Szia, bocsi, hogy csak így rád törtünk – hangjában azonban semmiféle valódi sajnálkozás nem hallatszott ki. – Te új vagy a japanisztika tanszékén? Még sohasem láttalak itt korábban.
– Sziasztok… oh, hát valójában én nem a japanisztikán vagyok, de igen, ez az első félévem itt.

A lányok mániás viselkedése egyre különösebb volt. Ez nem szimpla kedvesség, sokkal inkább valamiféle agresszív rajongásnak tűnt.
– Gyere el pénteken hajóra, JPOP-buli lesz.
– Igazán kedves meghívás, de nem is tudom…
– Muszáj eljönnöd. Előtte nálam alapozunk. Csak néhányan, akik meghívást kaptak. – kacsintott a hosszú, ébenfekete hajú, egyenesre vágott frufrus lány. Váll felett hatra dobta a haját, próbált laza, amolyan menő, elit csaj hatását kelteni, csípőre tett kézzel, pózolva, kihívón nézett a fiúra. – A Várkert mellett lakom, egy panorámás, erkélyes penthouseban. Lesz pia, kaja és egy kis extra is, ha szeretnél. Már rajtad kívül, mert te leszel az igazi meglepetés… – a lány a nyelve hegyével megnyalta az ajkát, alig bírta magát türtőztetni. A többiek nem voltak ilyen merészek és magabiztosak, de az alacsonyabb, pinkre festett hajú lány tovább fűzte a szót.
– Kiara irtó menő helyen lakik, nem hív meg akárkit – bizonygatta. – És olyan jó lenne, ha jönnél – csillogó szemekkel nézett rá, majd zavarában a kerekített orrú, lakkozott, magas talpú, pántos cipője orrát kezdte bámulni.

Rinshiya nem tudta, mit feleljen. Szótlansága és a hirtelen lerohanás úgy festette le, mintha abszolút nem lelkesedne, mi több, tartana a lánycsapattól. A viselkedésük valóban különös volt, de a világért sem akarta volna megbántani őket. Hiszen olyan kedvesen közeledtek… no de mégiscsak túlzottan az aurájába tolakodva, már-már erőszakosan.

Kiara hangja egy oktávval vékonyodott, az önbizalma megbicsaklani látszott, de a pózt azért kitartotta. Továbbra is rendíthetetlenül bámult Rinshiya szemeibe. Mintha az elutasítás egyenlő volna a halállal.
– Semmi baj – mosolyt erőltetett az arcára, de rosszul leplezte a sértettséget. Szemmel láthatóan nem volt hozzászokva ahhoz, hogy nemet mondanak neki. – Hiszen nem ismersz minket. Bocsáss meg, hogy így letámadtunk téged – kissé oldalra biccentette a fejét. Bűntudatos, bambi szemekkel nézett Rinshiyára.
– Ne viccelj… én sajnálom, hogy kissé visszahúzódó vagyok. Tényleg kevés embert ismerek itt, de ezen szeretnék változtatni. – Komolyan nézett a lányra, és Kiara szemében újra felcsillant a remény, hogy talán mégis behálózhatja ezt a nem mindennapi fiút. Igazi ritkaság volt itt Budapesten – és úgy tűnt, tudatában sem volt saját különlegességének és szépségének. Jobb is, ha nem tudja meg túl hamar. Meg kell kaparintania ezt a gyönyörű japán srácot, mielőtt a Mondocon-klub felfedezi magának. Akkor aztán komolyabb konkurenciára számíthat, bár úgy sejtette, a fiút elriasztaná, amivel ott szembesülne.
Japán rajongás és fetisizmus, egy kicsit balkánias kiadásban.
Nem, ez a szép arcú, szőke gyönyörűség másik ligában játszik. És milyen pompásan mutatna mellette.
Szinte már bele is szeretett, anélkül, hogy bármit is tudott volna róla.

A másik három lány feszülten hallgatott; egyikük már a telefonján görgette a social médiát. Rinshiya megfigyelte táskáikon az animés kitűzőket. Ruházatuk japán iskolás-uniformist idézett, meg JPOP- vagy metalzenekarok nő tagjainak kiegészítőit. Elég intelligens volt hozzá, hogy hamar rájöjjön, miért pont őt szemelték ki.
A beálló csendet végül ő maga, Rinshiya törte meg.
– Egy italban vagy közös ebédben nincs semmi rossz – mosolygott rájuk tétován. – De nem hiszem, hogy én lennék a party lelke…
Kiara egészen felvillanyozódott a lehetőségtől.
– Felejtsd el a bulit. Mihez lenne kedved? Vacsora nálam, vagy inkább körbe néznél a városban…? Remek idegenvezetőd lennék. – Nehezére esett visszafognia magát, de a fiú annyira szerény és visszahúzódó volt, hogy nem merte erőltetni a házibuli ötletét, noha legszívesebben már az ágyában tudta volna ezt a szőke egzotikumot. Lehetőleg ruha nélkül.

Rinshiya a hüvelyk- és mutatóujját az állához emelte. Úgy érezte, a városi nyüzsgés és ezek a lányok túl sok impulzus lennének egyszerre az ő számára. Ugyan a magyarok természetét még nem ismerte ki teljesen, de ösztöne azt súgta, a huszonéves egyetemista lányok imádják az éjszakai élet kavalkádját, zsúfolt utcákat, zenés, zajos, fényes, hívogató helyeket.
Ennél egy szolid vacsora Kiara-nál némileg biztonságosabbnak tűnt.

Egy barna, bőr hátizsákos nő állt meg mellettük az E épület felé elhaladva.
– Sziasztok – a magyar Tanárnő volt az, tétován fordult feléjük. Már messziről észrevette az ötös fogatot. Igazán nem akart belefolyni ebbe az egészbe, semmi köze nem volt hozzá, de a saját diákját illendő volt köszönteni, és bár – szerencséjére – a többieket nem ő tanította, őket is üdvözölte.
– Á, jó napot, tanárnő – Rinshiya arca felderült, Kiaráé ezzel egyidejűleg elsötétült. Az őszinte öröm, amelyet a Tanárnő puszta felbukkanása váltott ki a fiúból, féltékenységgel töltötte el. A nő egyáltalán nem volt szép, már-már slampos, afféle szürke egér. Hozzá képest biztosan. És jóval idősebb is lehetett. Legalábbis ebben a kötött kardigánban és ódivatú bőr hátizsákkal, ami nem követte a kis divatos fekete szabványt, olyan régimódinak hatott.
– Örülök, hogy máris találtál új barátokat, Rinshiya – mosolygott a fiúra és futólag a lányokra. Azok ellenségesen méregették.
– Köszönöm, valójában ők találtak meg engem…
– Akkor hát, a következő órán találkozunk – intett, sietősre fogva az udvariassági társalgást, majd eztán gyorsan a lépteit.
– Viszlát – köszöntek kórusban. Rinshiya még hosszasan bámult távolodó alakja után, egészen megfeledkezve minden másról, ami, vagy aki körülvette.

– Szóval akkor ma este ráérsz, hogy összehozzunk nálam egy szolid dinner partyt? – révült állapotából Kiara erőteljes, türelmetlen hangja zökkentette ki, aki vele ellentétben alig várta, hogy a tanárnő eltűnjön a képből. Különben sem tudta, ki ez a jöttment, friss, koravénnek tűnő bölcsész-gyakornok.
Rinshiya rövid ideig gondolkodott csupán a válaszon. Végül is nem kellett ZH-ra készülnie, és a Magyar mint idegen nyelv óra csak a hét második felében volt újra esedékes.
– Igen, a ma este tökéletesen hangzik.
– Szuper – kulcsolta össze két kezét izgatottan Kiara, a többiek is érdeklődve, várakozva nézték, ahogy a barátnőjük stratégaként, fekete özvegy módjára igyekszik behálózni a fiút.
– Mit ennél szívesen? Van valamiféle ételallergiád? Mi a kedvenc italod?
A fiú majdnem hátrált egy lépést zavarában. Felemelte jobb kezét, és udvariasan hárítva próbálta kissé csillapítani a túlhevült lányt.
– Nem vagyok válogatós. Amit általában hétköznap vacsorázol, az nekem is megfelel. Túl sokat inni nem szeretnék, de a sört szeretem…
– Magyarosat ennél, nemzetközit vagy japánt? Lager, IPA, barna sör?
A lány teljesen bepörgött. Leállíthatatlan volt.
– Pizzát, burgert, bármit. A magyaros, de egy egyszerű tészta is tökéletes lesz. Valami itteni lager sörrel. De szigorúan csak egyet ihatok.
– Persze, persze – bólogatott. – Cleo, felírtad a listát? – szólt oda jóval kevésbé kedvesen, már-már parancsoló hangon a tétován álló, kék hajú barátnőjének.
– Máris jegyzem – motyogta, miközben megnyitotta a telefonos applikációt.
– Miattam igazán semmi szükség ennyi mindenre, tényleg… – Rinshiya nem tudta, lehet-e még fokozni a zavarát, de kezei megfeszültek és kezdte kényelmetlenül érezni magát. Hiszen most találkoztak először, és azt sem tudják, ki ő. No és fordítva.
– Még nem tudod, milyen a magyar vendégszeretet – legyintett tettetett lazasággal Kiara, és közben mintegy természetesen közelebb lépett Rinshiyához, direkt-véletlenül megérintve a karját. – Engedd, hogy megmutassam…
A fiú megdermedt a közvetlen érintéstől. A lány alig két centiméterre állt meg tőle. Olyannyira az intim szférájába került, hogy érezte a testéből áradó hőt. Ösztönösen hátrált egy lépést.
Kiara tapadása és kitartása töretlen maradt, de nem volt ideje reagálni, ahogy a fiú sem jutott szóhoz.

Szolid, halk, de azért határozott torokköszörülés szakította félbe a jelenetet.

A magyar nyelvtanárnő állt ott, egészen összehúzódva, karba font kézzel, mintha nem akarna zavarni a fizikai jelenlétével – de kétségkívül ott volt, közbelépett, és tanítványa mellkasából megkönnyebbült, félig elfojtott sóhaj szakadt fel.
– Elnézést, hogy megzavarom a társalgást, de sürgős segítségre lenne szükségem egy kutatáshoz, aminek ma van a határideje. Rinshiya, velem tudnál jönni, kérlek?
– Örömmel – bólintott a fiú, és már meg is indult megmentője irányába. Jó modoráról nem megfeledkezvén még utoljára megtorpant, és bocsánat kérően nézett Kiarára és három csalódott diáklány-társára.
– Ne haragudj. Őszintén sajnálom, és értékelem a kedves fogadtatást, de azt hiszem, a ma este nem fog működni.
Kiara képén egy pillanat erejéig a kontrollvesztés sötét árnyalata suhant át majd gyorsan rendezte arcvonásait.
– Hát persze. A tanulás az első – megeresztett egy művi, üres mosolyt a tanárnő felé, aztán mélyen Rinshiya szemeibe nézett. A fiú még sosem látott ehhez fogható intenzitást: volt benne valami sötét, valami ragaszkodó, valami makacs és obszesszív. Nem tudta volna megmagyarázni, hogyan lehet egy ilyen szép lány ennyire riasztó.
– A meghívás bármikor áll számodra, Rinshiya – a lány rámosolygott, és a vad mohóságot egy ragadozó stratéga türelmes hidegsége váltotta fel. – Akkor majd látjuk egymást a campuson – mondta, és úgy fordított hátat, hogy hosszú haja átlibbent a válla felett. Éppen egy milliméterrel volt csak hosszabb rövid, kockás, rakottszoknyájánál, amely látni engedte hosszú, kecses lábait.
A többi három elrebegte a viszlátot a Tanárnőnek, mielőtt a méhkirálynő nyomába szegődtek volna, aki büszkén vonult tovább, mintha mi sem történt volna.

– Menjünk, igyunk meg egy sört valahol – mormogta fáradtan a tanárnő a lefagyott, összezavarodott külföldi diákját végig mérve; úgy vélte, erre van most a legnagyobb szüksége. Meg némi nyugalomra.
Rinshiya szótlanul bólintott, és követte a tanárát. Ösztönös harmóniában sétáltak egymás mellett, jó darabig csendben. A fiú olyan komfortos természetességgel bízta magát a Tanárnőre, mintha régóta ismerte volna. Elhaladtak az ELTE BTK mellett, átvágtak a zebrán, a Tanárnő nem fárasztotta felesleges kérdésekkel az intenzív első napokat megélő japán tanoncot.
Az első szó akkor hangzott el, mikor már jó pár kereszteződést és kis utcát elhagytak, és a fiú végre kezdett felocsúdni a történtekből, s újra jelen volt a budapesti belváros realitásának talaján.
– Voltaképpen hova is megyünk?
– Mihez van kedved, valami romkocsma, kávézó…. nem vagy éhes?
– A romkocsma remekül hangzik. Azt hittem, a campuson dolgozik a projekten.
– Én mindig mindenhol a projekten dolgozom – felelte szárazon a nő. – Nincs messze a Szimpla Kert, ha először jársz itt, tetszeni fog neked. Ott is átnézhetjük az utolsó simításokat.
Rinshiya nem volt buta és naiv fiú. Pontosan érezte, hogy ez a projekt egy mentőöv, és ő örömmel kapaszkodott bele.
– Rendben, akkor csak Ön után, Tanárnő – előre engedte maga előtt a keskeny járdán, és képtelen volt eltitkolni a megkönnyebbülését. Szélesen szétterülő, felszabadult mosollyal az arcán követte a nőt.