Ez a rész az átvezető a IV. részig. A párbeszédeket magyarul írtam meg, de nyilvánvalóan angolul zajlanak a valóságban. Ez egy fantasy jnovel, amely a budapesti ELTE BTK-n játszódik. :)
IV
Magánóra
A Szimpla Kertben kikértek két szűretlen búzasört, és egy eldugottabb, hangulatos lámpásokkal kivilágított, szerparált sarokasztalkához húzódtak.
Forgalom hétköznap is volt, ezt a helyet a turisták is imádták, de azért még bőven hallották egymás szavait, és itt nem figyelték őket kémlelő, érdeklődő tekintetek, mint az ELTE BTK campuszán.
Nem mintha egy darabig nem élvezték volna a pillanatnyi, zavartalan csendet, a búzasör ízét. S egymás társaságát. Valami megmagyarázhatatlan érzés volt, természetes, mintha ezer éve ismernék egymást, vagy mintha valamiféle előző életbeli, régi, jó barátok lettek volna. Legalábbis Rinshiya így érezte. Egészen kisgyermekkorától fogékony volt a spiritualitásra, vagy a megmagyarázhatatlan véletlennek nevezett karmikus szinkronicitásokra.
A tanárnő szimplán csak sajnálta a srácot az őt lerohanó fanatikus lányok miatt, rohadtul elege volt a napból, és jókorákat kortyolt a sörből. Hamarabb végzett a korsó felével, mint a fiú annak harmadával. Szinte észre sem vette magát, mikor Rinshiya megtörte a hallgatást.
– Voltaképpen, milyen projektről lenne szó, aminek ma van a határideje? – kérdezte érdeklődve.
– Á, igen, a projekt, a projekt – bólogatott üveges szemekkel a nő, bár legszívesebben csak tovább ivott volna a nélkül, hogy erre a rohadt határidős disszertációra gondol. – Valójában nem ma van a határidő, de vészesen közeledik. Ez egy disszertáció, ami a PhD-mhez kell.
– Szívesen segítek bármiben – lelkesedett őszintén a fiú.
A Tanárnő magában fel nem tudta fogni, mi ez az őszinte motiváció egy szabadkredites óra tematikája iránt.
– Milyen szak is a fő szakod, Rinshiya? – kérdezte összevont szemöldökkel a fiú felé fordulva.
– Buddhológia és Tibetisztika.
– De hát az egy nyalóka-szak – szaladt ki a száján, némileg már a fejébe szállt a sör. Legszívesebben a nyelvébe harapott volna. Tanárként nem mondhatott ilyet egy motivált külföldi hallgatónak.
Rinshiya egy másodpercre mintha elgondolkodott volna, majd lassan bólintott.
– Hát, ha egy mérnöki vagy pénzügy–számvitelhez hasonlítjuk, való igaz. Nyalóka-szak.
Azt ne mondd nekem, hogy egy tibeti tanszék miatt jöttél el Japánból, Erasmussal, egy budapesti bölcsészkarra – morogta magában a Tanárnő, de nem akart ehhez hasonló indiszkrét kérdéseket feltenni ennek a voltaképpen szinte idegen tanulónak.
– Egy nyelvészeti kutatáson dolgozom. A magyar és japán nyelv agglutináló szerkezetének és tipológiai jellemzőinek összehasonlításáról. Mindkettő hasonlóan ragozó, afféle…
– Ragasztónyelv – ékelte közbe, szemében olyan értelem csillogott, hogy a Tanárnő szinte elhitte a fiú őszinte érdeklődését az órája iránt.
– Így van. Vannak már meglévő, igazolt kutatások. Például nemzetközi nyelvészeti tanulmányok és összehasonlító elemzések, és tipológiai vizsgálatok. Van viszont egy érdekesebb, kiaknázatlan terület…
– Melyik lenne az? – kérdezte Rinshiya megjátszott szerénységgel, és félig lehunyt szemekkel belekortyolt a sörébe.
– Történelmi és nos… – itt egy pillanatra megállt, mert maga is elbizonytalanodott, van-e értelme annak, amit voltaképpen csinál. – alternatív elméleti próbálkozások a japán–magyar kapcsolat feltérképezésére is, de ezek nem tekinthetők hivatalos, konszenzuális nyelvészeti eredménynek.
– Érdekes téma.
– Az.
– Miben lehetek a segítségére?
– Japán az anyanyelved. A származásod. Ez már több mint elegendő.
– Értem.
– Ha segítesz nekem, nem kell vizsgáznod, beadandót írnod, sőt, a szemináriumokra sem kötelező eljönnöd – sorolta a tanárnő az előnyöket.
– Hiszen már mondtam, hogy én szeretnék eljárni a szemináriumra – vetette közbe a fiú.
– Ez egy privát kutatás. Nem a campuson történne. Afféle különóraként kell felfogni.
– Hol tartanánk ezt az órát?
– Nálam. A könyvtár túl forgalmas. Nyugalomra, csendre van szükségem a koncentrációhoz. És mivel elég egyedi téma, nem szeretnék ötletet adni másoknak is…
Rinshiya szeme felragyogott. Külön óra a Tanárnő saját lakásán, bizalmi keretek közt, ahol segíthet neki a PhD megszerzésében. Ha nem erőltetett volna magára higgadt nyugalmat, izgett-mozgott volna, mint egy kisfiú, mikor előre közlik vele, hogy megkaphatja a rég áhított karácsonyi ajándékát.
– Köszönöm a lehetőséget, Tanárnő – mondta Rinshiya.
– Én köszönöm – emelte fel a korsó sörét komoly arccal. – Sok forráskutatást igénylő, belemélyedős munkafolyamat.
– Mikor kezdjük?
– A pénteked nem akarom elvenni… a csütörtök a bölcsészek körében szociális, kocsmázós, bulizós nap, szinte péntek… A hétfőt szintén mindenki utálja…
– Nekem tökéletes lenne a hétfő.
– …beleértve önmagam is – fújta ki a levegőt fáradtan.
Rinshiya elhallgatott. Furcsa volt ez a nő, egyszerre sugárzott belőle valamiféle művészi keserűség, szinte kiégett fásultság… S közben mégis valahogyan annyira vonzó és intelligens maradt. Mint egy karcos whiskey, ami marja a torkod, de aztán elbódít és átmelegíti a tested, mámorítja az elméd. A tanárnő pont olyan volt, mint egy érett, minőségi whiskey.
– Melyik nap lenne önnek a legjobb, Tanárnő?
– Mit szólnál a keddhez vagy a szerdához?
– Akár mindkét nap is rendelkezésére állok – mosolygott a fiú őszinte, a munka iránti alázattal. S egy kicsit a nő iránti csodálattal is. Úgy érezte, régi lélek lakozik benne, régebbi, mely meghaladja életkorát. Még ha idősebb is volt nála, Rinshiyánál, indokolatlan bölcsesség áradt belőle, és a fiú nem tehetett róla, úgy érezte, a nő egyenesen a lelkébe lát. Ez egyszerre megrémítette, de annál jobban is vonzotta. Noha alig ismerte, és más nyelvet beszéltek, úgy érezte, érti őt.
Nem tudta, a nő is érzi-e ezt a különös kapcsolódást, de ahogy egymásra néztek a lassan egyszerre kiürülő korsók felett, egyikük sem szólalt meg. Már nem volt szükség magyarázatra vagy kérdésekre.
– Akkor kedden, az utolsó órád után – fejezte be a Tanárnő. Az estét is lezárta azzal a mondattal. Nem ihattak többet, és már így is későre járt.
– Négykor szabadulok a Tibeti vallásos művészet órámról.
– Tökéletes. Akkor ötkor nálam – azzal felállt, jelzésképpen megragadva a sörös korsót a fülénél, ezzel is jelezvén, hogy számára az este itt véget ért.
– Alig várom – mondta halkan a fiú, s bár a tanárnő úgy tett, mintha a pult felé sétálva elengedné a füle mellett, valójában ő is kíváncsian várta, mit hoznak ki együtt ebből a témából.
2024 Július valahanyadika, Budapest, kurvameleg
Kiváló időzítés ez egy kis pokoljárásra.
2020 február, lockdown előtt
Miért pont most? Vissza a gyökerekhez. Az első breakthrough, villanykörtéből hekkelt pipából hevítve, inhalálva. Level engineer. Három Junkie fiatal, psychonauta, szomszéd, útitárs, karmic synergy.
Február volt, és én két hónapja tiszta voltam, home officeról szó sem lehetett. Próbaidő az új pilote projectes pozimban, egy lélekgyilkos multinál.
Vasárnap kaptam a hívást, hogy menjek, mert most van. DMT kristálypor, darkwebről.
– Én holnap dolgozom. Nem lehet.
– Businiess man’s trip. Bízzál bennem.
Valóban, nemhogy lejövője nem volt, még a lelkem is könnyedebbnek tűnt másnap, a szorongásos szorítás enyhült – egy időre. Tartósan persze nem múlt el. Az élményért a pokolig süllyedtem. A sajátomig, amit én teremtettem, vagy nekem teremtettek születésemkor – ahogy tetszik....
***
2024, július
....ennél a mondatnál abbahagytam a poszt írását, a Wordöt is becsuktam, az ablakkal együtt. Először a szirénázás zavart meg, aztán a konyha ablakon beáradó fehéresen gomolygó füst. A közeli ház kigyulladt a lakótelepen. Nem lett volna kellemes érzés a pokol tüzében elevenen égő trip részletes leírást folytatni és megírni, hogyan purgáltam el, miközben a lakótelep lángokban állt, a mostani fizikai valóságomban. Körülvesz az entrópia.
Szikrázó szinkronicitás volt ez, de szerencsére hamar eloltották a tüzet. Legalább nem a mi házunk, nem a mi értékeink, nem az én apám, szomszédaim. Bár a falfúrós-flexelős megérdemelne egy kis pokolban elkárhozást. Meh.
***
2020 február
Mielőtt neki kezdtünk a fogyasztásnak, mantrát hallgattunk. Már nem tudom pontosan mely istenséghez szóló könyörgés, hogy kikerüljünk a Samsarából. Naív hülyegyerekek voltunk, kísérletező kíváncsisággal, a magunk fajtára jellemző tág tudattal. Talán egy kicsit még mindig azok vagyunk, de hát ahhoz, hogy bölcs légy és elfogadó, egyszer lázadó kellett legyél. A szüleid, a rendszer, az egység, az univerzum ellen. Jó pap holtig tanul, tán még azután is, ezt nem tudtam meg a DMT tripben megjelenő entitástól.
Kemikália íz, inhaláció. Kétszer kellett belélegeznem, unszoltak, hogy még-még. Még nem vagy ott. Tartsd lent, Ne fújd ki, szívj rá. Amíg csak tudod, míg a tüdőd bele nem sajdul.
„Legyen meg neki a breakthrough….”
Amint kileheltem a lelkem az első alig várt lélegzetvétellel, az sóhaj nem megkönnyebbült, inkább végzetes volt. Átlökött. Egy századmásodperc alatt. Nem tudom semmihez hasonlítani a képi világot, az érzést, az időérzékelést. A helyet sem, ahol voltam, ha egyáltalán még léteztem. Pokol…?
Ha vizuális leírást szeretnék adni, azt mondanám, egy dark trip szerű magyar népmesékbe kerültem, afféle oldalrajzos, két dimenziós síkra. Szó szerint sík, kivéve a tallér/érme szerű korong, mint azok a pokémon tazók a régi Cheetosban, kör alakú formájú volt és pörgött és pörgött, iszonyú gyorsan. Akár egy szerencsejátékban, egyszerre megállt. Kipörgött rajta az ördög vörös, hegyes orrú, feketén kontúrozott feje. Szintén profilból ábrázolva. Most, ahogyan négy év után írom ezt is annyira élesen él bennem a kép, talán le is tudnám rajzolni azt az egy motívumot. Igazán nem bonyolult rajz, hiszen rajzfilmet néztem, kézzel rajzolt mesét.
– Még nem. Takarodj vissza! – ez volt az üzenete. A fejemben visszhangzott.
Tudtam, hogy még dolgom van.
Hétszer égtem el a pokol tüzében. A purgatóriumban rétegesen égett le rólam az összes emberi érzés, bűn, gyarlóság. A szerelem, a félelem, a vágy, a szorongás, irigység, féltékenység. Fájt, és mégsem. Egyszerre éreztem, hogy elevenen égek, de nem a fizikai síkon. Gerincvelőből remegtem. Miközben semmi más nem vett körül, csak az asztráltestem nyaldosó lángok. Nem tudom mennyi idő telt el, mennyi idő alatt.
Amikor kiköpött, ha úgy tetszik visszadobott a 2020-as emberi időszámításba, az jóval lassabb volt. A fal, a függöny, a gázvezeték már folydogáló, LSD-szerű, megnyugtatóan ismerős vizuállal hullámzott a belvárosi kis szobában. Mély levegőt vettem, s bár nem sírtam fel, de megilletődötten, mint egy ijedt csecsemő, úgy pislogtam körbe. Bámultam mint borjú az új dimenziókapura. :D
A két társam türelmesen, csendben várt rám.
– t’s good to be alive, huh? – nézett rám mosolyogva L. Shiva, a szemében azért felfedezni véltem némi tapasztalt, együttérző borzongást, az élmény megosztásának öröme mögött. Ő is megtette a maga kanosszajárását, mintha nem ugyanaz a siheder bámult volna rám. Elfordítottam a fejem.
– Fú, bazmeg.
– Hol voltál?
– A pokolban. Elégtem a purgatóriumban.
– Ez nem ér, baszdmeg. Engem a természet anya ölelget, te meg az ördökkel találkozol és elpurgálsz – mondta IG hisztis féltékenységgel, de azért érdeklődve hajolt előre.
Összepréselt ajkakkal nyeltem le a zsörtölődő leosztást, ami kikívánkozott belőlem. Most tényleg egymás tripjére irigykedünk? Ölelgettek volna engem is Fűzanyó tövében…
Eltelített a megnyugvás és a szeretet.
Hálás voltam, mert biztonságban voltam. Nem volt cinkelés, nem volt visszaélés. Tiszteletteljes várakozás, felváltva, afféle szakrális körben. Szeánsz, rituálé. Nem sok safe trippem volt, zavartalan, vagy olyan, ahol teljes bizalommal elengedhettem magam. Többnyire módósult tudatállapotban is készenlétben kellett lennem, hogy a körülöttem lévők közül senki ne éljen vissza a kiszolgáltatott, kitárt elmémmel és lelkivilágom gyengébb pontjaival.
***
Hétfőn nem volt gyomorgörcsöm munkába menet. A lépteim, a lelkem könnyedebbek érződtek, pedig ugyanaz a szar várt, mint előző héten. Self medication, kísérleti jelleggel. Néhány napig, talán egy hétig eltartott ez az állapot.
***
2024 augusztus, Open air buli
- Mássz le onnan, le fogsz esni.
- Á, nyugi, jó a balanceom, nézd még hakkenezni is tudok a kút peremén. Csak Samsara ki ne másszon a kútból.
- Samara. És az nem kút, hanem bográcshoz tűzrakóhely.
AJÁNLOM AZ OLDALT
