I
Shirogane Rinshiya

Csendes volt, jóval csendesebb, mint a csoporttársai. Lesütött szemeit, ha a tanárnőre szegezte, éles, már-már ijesztő intelligencia villant sötét pupilláiban. Akkor is figyelt, mikor úgy tűnt, másutt jár gondolatban.
Tudásszomja hatalmas volt.

Mi hozta pont ide ezt a fiatal, szinte gyermeki fiút, ilyen messziről? – a tanárnő figyelme elkalandozott e kérdésen merengve magában. A digitális táblán megjelenő nyelvtani szabályokat bámulta, de a tanítványa észrevette, hogy csak testben van jelen.

A világért sem akarta volna zavarba hozni a tanárnőt a többiek előtt. Rajta kívül senki sem koncentrált, az utolsó tíz perc lassan vánszorgott. De nem mehetett haza, míg meg nem tudja, miért van ez a furcsa jelentéskülönbség a magyar szavak közt, ha egyszer ugyanúgy írják. Számára felfoghatatlan volt. A kalligráfiában nem létezett két egyforma írásjel, mely más jelentéssel bír, ezek meg itt úgy halmozták őket össze, mintha valami mást akarnának kifejezni a nyelvükkel.
Ég. Legyek. Ezek a szavak voltak kiemelve a táblán, képekkel illusztrálva.
– Elnézést – emelte fel a kezét, a tanárnő összerezzent és zavartan megigazította a szemüvegét. – Kaphatnék egy másik példát? Sajnálom, de azt hiszem, nem teljesen értem… – mondta szabadkozva.
A tanárnő csendben átkozta magát, amiért nem ivott még egy kávét a délutáni nyelvóra előtt. Az ő feladata lett volna szemléletesebben magyarázni, ez a fiú pedig olyan bűntudattal kérdezett, mintha az ő hibája lenne, hogy nem érti.
- Nos, természetesen - némi határozottságot csempésyet a hangjába. - Ott van például az ér.
Hogy jobban szemléltesse, kinyújtotta a bal karját, kötött kardigánját egész a könyökhajlatáig feltürve. Hófehér bőrén kirajzolódott a kék ütőér.
- Az ér azt is jelentheti, hogy valaki valahová időben odaér. Például, az óra után vacsorára mind hazaértek.
A fiú néhány másodpercig kifejezéstelen arccal bámult a tanárára. TÖbben már csendben elkezdték összepakolni a könyveiket. Tényleg szerettek volna hazaérni vacsorára. Vagy meginni egy sört a kedvenc sorozatuk mellé.
- Köszönöm, azt hiszem világossá vált számomra az azonos alakúság.
A tanárnő megkönnyebült örömmel mosolygott.
- Igazán örülök, Rinshiya. Mára azt hiszem elég volt a homonimiákból...
A többieknek mondani sem kellett, már az ajtóban tolongtak, félvállról köszönve el.
A fiú még mindig nem csukta be a füzetét, lassan egy szót irt le, precizen a felső két példa alá.
- Az azonos alakúság olyan, mint a szerelem? - őszinte, ártatlan érdeklődéssel nézett fel, a tanárnő felé fordtva a füzetét.
A tanárnő meglepődött, majd becsukta a száját és bólintott.
- Gyorsan tanulsz. Hamarosan nem is kell bejárnod a szemináriumra, ha igy haladsz könnyedén levizsgázol. - biztatásnak, dicséretnek szánta. Meglepetésére a fiú arcára ijedt csalódottság ült ki.
- Szeretnék járni.
A tanárnő összekulcsolta maga előtt a kezeit, aprót sóhajtott. Mára igazán elfáradt.
- Jólvan. Most viszont menj haza, későre jár. A nyelvtan megvár.
A fiú melegen rámosolygott a tanárnőre.
- Köszönöm az órát - mondta, apró fejhajtással kisérve. - Akkor viszlát holnap.
- Viszlát  - kissé furcsállón nézte a távozó fiút, aztán mikor egyedül maradt a teremben, leroskadt a székébe és hosszan fújta ki a levegőt. Alig várta, hogy az ágyában kényelmesen elnyúlva rágyújtson egy zöld füstös, hoszú cigarettára. Ez a "Magyar, mint idegen nyelv" nehezebb feladat volt, mint amire számitott. Lehet, hogy jobban járt volna egy droid multis melóval, ami többet fizet egy tanári állásnál. A legtöbb diák egyébként is csak szabad kreditként vette fel az órát, és cseppet sem érdekelte őket a magyar nyelv finomra hangolt szépsége és mélysége.
Kivéve ezt a furcsa, japán fiút. A tanárnő még hazafelé, a kocsiban ülve is arra gondolt, ahogy különös nyelvérzékkel tapintott rá a szerelem szóra.