Jó ideje nem írok. Nem akartam olyanokkal dobálózni, hogy soha többet nem írok, mert ez is volt már, fázis, elmúlik.

Először azt gondoltam az életmódváltás hozta magával a kiüresedett ihletet, de a motiválatlanság nem a tisztaságból fakad.

Ki a faszom olvassa ezt egyáltalán?

Végtére is, mindegy. Miről írjak, de tényleg?

Drogos pornóhoz, attention whore-kodáshoz semmi kedvem. Üres, uncsi, kiégett.

Sírjak a gazdasági válságról, ami túl régóta tart és közvetlenül a COVID után baszódott ránk, úgy, hogy még fel sem tudtam dolgozni a huszonéves koromban történő rendszerváltást, de már alkalmazkodjak az eltűnő középosztályhoz és ahhoz, hogy egy kiló alma luxuscikknek minősül?

Két (most már egyébként három, de nem akarok flexelni) nyelvvel, diplomával, tíz év tapasztalattal örüljek, hogy egyáltalán van munkám.

Idén öt hétig voltam munkanélküli, még segélyért is sorba álltam, meg minden.

Három éve ugyan azon a béren tartják az embereket, míg az alap élelmiszer árak az egekbe szöktek.

Nincs partybeszámoló, fél évig nem voltam sehol, csak próbaidőn, munkanélküli segélyen és rottyon – józanul.

Míg nincs bevételed és kényszerparkolópályára kerülsz, akkor átértékeled a dolgokat, meg a helyedet abban a bizonyos társadalmi berendezkedésben.

Mindenhová fizetős a beugró, pedig ez itt messze nem a VIP yacht club elit asztala.

Egy teaház a barátnőkkel. Egy beülés egy pizzériába. Kajarendelés.

Minden, ami túlmutat egy sétán a parkban, az fizetős. Az oxigén nem. Még.

A bulikat direkt nem is említem, azt akkor is éreztem, hogy ha akkor delíriumos, fogyasztási spirálba menekülök, még mélyebbre kerülök. Kurva kiszolgáltatott helyzet, a munkáltató istent játszik. Vagy megjelenik, vagy nem az interjú időponton. Ha szerencséd van, még időben mondja le. Vagy éppen tesztből.

A pszichológiai és a hogyan reagálsz, tényleg akarod-e az állást jellegű rejtett tesztek egyre twistedebb, elbaszottabb formát öltenek. Megtehetik.

Szóval kényszerpihenő, hiperaktív ADHD-val. Persze inkább, mint az a mértékű stressz, amely megbetegít. Legalább nem vagyok rákos – mondogattam magamnak, akárhányszor szembesültem a stressz okozta hajhullás oldalsó perspektívából észrevehető nyomaival a tükörben.

A multik spórolnak, leépítenek, átstrukturálnak. Egyre több a Budapesten kívüli, túltelített és felújításra szoruló iroda és lokáció. Vecsés, Taksony és még sorolhatnám. Olcsóbb a bérleti díj még egy lepattant céges shuttle busszal is, amit az alkesz kamionsofőr bácsi exrta műszakban vezetget. Örülj, hogy van munkád.

Második India lettünk. Az Euro, GBP, skandináv korona töredékéért dolgozunk. Tranzitok sorozata, mindenütt új csapatok, ellenséges légkör. Passzív-agresszív harc a túlélésért, a mindennapi betevőért. A nyugateurópai országokban óriási leépítések, hoznak ide mindent, miközben már itt is megy a rettegés, hogy majd az AI elvégzi a droid kis munkaköreinket.

A munkaerőpiac, a gazdaság, az egészségügy, az ország mentálhigiéniája romokban van.

Persze van természet, erdők, a Pilis, a mozgás, a napfény (már nem ez a nyári UV amit csak az arabok bírnak). Még áram és víz is van.

A Balaton Soundot lelőtték, a Bánkitó off, a Kolorádó új helyszínt keres. Európai szinten a Psy-fi-t, a Qlimaxet. Tomorrowland kigyulladt, éppen, hogy nem égett porig.

A Szigeten spórolnak, a Q-Dance stage helyett egy 20 négyzetméteres quechua sátor méretű, létszámstoppos kockát húztak fel. Idén már promózták a félnapos jegyet, sőt, online elővételben olcsóbb is volt, szép kártyával. Beütött a válság, most már úgy rendesen. Aki eddig nem érezte, idén most már biztosan érzi (kivéve a boris brejchások csörgő sipkában) –  a kérdés az, hogy meddig tart még és hol végződik ez a lejtmenet.

… és, hogy aztán mi lesz a következő?