Régen mindig - baromi naívan persze - azt gondoltam, ha majd pénzt keresek az írással, megváltozik az életem, és ontani fogom magamból az újabb és újabb oldalakat, regényeket. Hiszen más nem is motiválhat, mint az, hogy valaki anyagiakban ismeri el a szellemi termékeim - addig nem is ér semmit az egész. Persze a barátok úgyis bíztatnak, még ha szar is, amit írok. Az ő szavukra nem lehet adni, de azért lelkesen külödzgetem nekik a mai napig az összes cikkem, novellám, versem (legalább öt ember olvassa már el rajtam kívül :D ). 

Szóval most ott tartunk, hogy online magazinba írom a cikkeket, és kapok érte (még ha keveset is) pénzt. Oké, egy álom kipipálva a bakeszlistáról, de hol marad az egekig törő kreativitás, energia és olthatatlan grafo-szomj? Jaaa, hogy a heti egy cikk kipréselése is energiába, rengeteg gondolkodásba és még több időbe kerül? És, hogy utána napokig nem is akarok billentyűzetet ragadni, de még csak arra gondolni sem, hogy mit írjak legközelebb?

Mi volt velem tizenhat évesen, mikor a tanórák alatt kisfüzetbe írtam a fantasy regényem legújabb fejezetét? Hol van az a kiscsaj, aki tizenöt oldalt írt meg másfél óra alatt, és aztán lélekben már saját univerzumának következő sorát olvasgatta és alig várta, hogy bepötyögje? Mi lett a plátói szerelemmel, amit a saját kitalált karakterei iránt táplált? 

Hogyan üresedik ki egy álom, ami talán valóra sem vált még soha?

Oké, a költői és drámai kérdéssornak itt vége, következzen a cikkem, igaz történet alapján, természetesen álnevekkel.

A cikk a VKN.hu-n jelent meg. :)