Csöpög az eső, a doki azt mondta menjek le tízre.
 - Még jó, hogy van fedél a fejünk fölött – állapítja meg négyünk közül az egyik, aki szintén fél tíz óta ott ácsorog. Nekem azt hazudták telefonon, hogy tíz perc alatt megvagyunk, bevallottan olcsó, állami támogatott frontin recept reményében látogattam le a kerületi mini Pszichiátriai –és alkoholista gondozóba.
A botos öreg nénike állni sem bír, a várótermet rács választja el a fedett kültértől, ahol egyre hízik a sor. Valaki injekcióért jött, van, aki szintén először jár itt. A telefont nem veszik fel, többen is próbáljuk hívni őket fél tizenegy körül.
Elégedetlenkedés, előzés, kurvaanyázás.
 - Mi lenne ha csengetnénk? – vetem fel az ötletet, és a botos nénike kísérője szemében vad fény villan.
Becsenget. Beengedik őket. Forradalmi ötlet volt.
Negyed órára rá én is bekerülök, egész tágas a váró, padokkal meg minden, szappan és wc papír ugyan nincs, a kérdésemre senki sem válaszol, hogy akkor én végül is mikor kerülök sorra.
 - Tessék csak várakozni, a doktornő majd fogadja – int türelemre a nővér.
Elmerülten tanulmányozom az ajtóra ragasztott Risperdal feliratú világtérképet   –  Szabadon a Világban – hirdeti az ige. Na, hát itt akkor könnyű lesz legál drogot szerezni – morfondírozom, magamra erőltetett nyugalommal.
Nem is tévedhettem volna nagyobbat. Mintha tudnák, hogy ezer fokon égek, hogy ezer BPM-en pörgök, hogy lapátolom a GDP-t, hogy adózok és hitelt fizetek és nem szabad leszedálni, addig vagyok értékes és használható társadalmi elem, amíg ez teljesítménykényszert és túlhajszolt életvitelt okoz.
A doktornő nézegeti a Kék Pontos ambuláns lapomat. Megint a régi lemez. Szart sem ír fel, az antidepresszáns még jobban bepörgetne, a hangulatstabilizátor, ami „elkapná” a mániás kilengéseim az meg veszélyes alkohollal és amfetaminnal kombózva. Még azért a szerencsétlen egy milis frontinreciért is úgy kell lobbizni, mintha legalábbis nem ide járnának a helyi nyuggerek rispi szuriért...
Legyek tiszta pár hónapig, és aztán meglátjuk  – javasolja a fiatal, petite, a SOTE-ről valószínűleg frissen kikerült doktornő. Jó picsa, ha pasi lennék és még lenne libidóm az antidepitől, tuti felállna rá, sőt ide járnék  amilyen sűrűn csak lehet, utána meg arra verném otthon, ahogy higgadt hangon beszélt hozzám. Úristen, már megint milyen gondolataim vannak, doktornő, kérem, tuti nem írhatunk fel valami stabilizátort, vagy akármit, ami normális emberéhez hasonlatosra drótozza az elbaszott agyamat?

Today went really well
I didn't wake up in a panic spell
It was fine, even though I fell
Deeper and deeper into manic hell

- Milyen a hangulata?
- Ingadozó.
- Szuicid gondolatok?
- Á, azok nincsenek – hazudtam, akár a vízfolyás.
- Akkor tehát amfetamint szed?
- Most éppen nem.
- Milyen gyakran?
- Rekreációs jelleggel.
- Tehát amfetamint szed.
- Jó, néha. De ne vigyük be a rendszerbe. Elég a pia. Az legalább legális.

Fél órával később, néhány körkérdés, adminisztrációs folyamat, felesleges magyarázkodás és gyógyszerek iránti érdeklődés után kifelé megyünk egy nyomtatvánnyal, amit majd a háziorvosomnak adhatok le, úgyhogy írhatja tovább a háromszáz forintos frontint, mint a cukorkát. Csokit vagy csalunk, tiszta gyógyszeres halloween.
Egy gypsy nő a váróban haldoklik, mint aki bebiózott, olyan a testtartása és az arca, tuti nem tiszta. A pszichiáterem, ez a hippokrata kis ribanc keltegetni kezdi, hogy akkor most jön az időpontra, vagy itt tervezi átaludni a napot. Na persze, nekem nem írnak fel semmit, ezek meg úgy kapják a különféle pharma cuccokat, ahogy a pinataból potyog az édesség, ha a gyerekek ütögetig a botocskájukkal.
Felbaszom magam, nekiiramodok. Feltépem az ajtót, de rácsokba ütközöm.
 - Nélkülem nem fog kijutni – mondja a nővér, akit nemrég még az őrületbe kergettem a türelmetlen kérdezgetésemmel. Lassan utolér.
Ilyen lehet hát a rács másik oldalán. Bámulom a jól ismert parkot és a gyógyszertárat a barna vaskockákon át. Egyszerre mániákusan felröhögök a helyzet szürreális abszurditásán. A nővér rosszallóan csóválja a fejét, miközben kienged.
 - Elnézést. Tudom, hogy nem vicces – szabadkozom, és úgy lépek le, hogy vissza sem nézek többé.
 - Megint adtunk a szarnak egy pofont, te skizofrén ribanc – mormogom az orrom alatt, miközben a Lidl felé haladok, hogy bevásároljak a zöldség levesfőzéshez.