Ördöglakat, öregedés és egyéb hétköznapi gondok
2023.06.06. 18:44, Sniffany
Undorító ez a hétfői lassú halál – gondolom magamban a buszon zötykölődve hazafelé. Ja, hogy kedd van. Tökmindegy. Kocsiban is csak ülhetnék a kurva dugóban, egymagam, a keddi, szürke, esős-párás lejövőmmel. Elöregszem, lassan a szüleim is, aztán már ők sem lesznek velem… Na jó, ne rohanjunk ennyire előre, egy kicsit nyugi! – mondogatom magamnak. Nem is olyan rossz ezen a buszon ülni hirtelen, a jelenben, különösen, ha a még sötétebb jövőbe tekintek…
Arrébb ülnék, ahogy a mellettem ülő feláll. A kabátom övcsatja a két ülés közé csusszan. A csat keresztbe áll és megszorul. Kitépni nem tudom, természetesen. Többet ésszel, mint erővel, persze, de az ujjaim túl vastagok, hogy beférkőzzenek a két ülés perem közé és változtassanak a csat tökéletesen keresztbe szorult helyzetű állásán.
Apró személyem sem tud változtatni a bolygóálláson.
Egy fiatal, műbőrnacis lány jön oda. Vékony, az ujjai is, jóval vékonyabbak, mint az enyémek. Jóval fiatalabb is, mint én, olyan 20-23 lehet, maximum.
Azoknak a vékony, kecses, fiatal, zsenge ujjaknak sem sikerül.
– Á, hagyd csak – mondom.
– Biztos? – kérdezi kedvesen. Tényleg nagyon kedves hangja van a lánynak. Még akkor sem tudnám utálni, ha egy másik jelenetben lenyúlná a férjemet.
– Öreg darab – mondom én és már nem tudom, hogy magamra, vagy a majdnem 8 éves kabátomra gondolok, ami már meglehetősen feszül, ha összegombolom. Mégsem tudok megválni tőle. – De azért igazán értékelem, hogy segíteni próbálsz. Tényleg kedves. Ez jó karma.
A lány tovább próbálkozik.
– Mint egy ördöglakat – állapítom meg. És akkor hirtelen lenyomom a csatot, ahelyett, hogy húznám, vagy az állásán próbálnék változtatni. A csat kiszabadul, a pántot könnyedén vezetem ki a két szék közül.
– Köszönöm – mondom a lánynak, aki eztán velem szemben ül le.
Pedig már majdnem elnyeltek a saját sötét gondolataim.
***
Némán, az elmúlt jeleneten meghatódva sétálok hazafelé a régi iskolám kerítése mellett. Hirtelen egy újabb lány szól hozzám.
– Te, bocsi, te nem a Kosztolányiba jártál? - kérdi. Felismerem. Baszki, csak ezt ne! – ijedek meg, megrohannak az emlékek. Rossz hírű, züllött lány volt. Agresszív és beszólogatós.
– De… igen. Miért?
– Én is oda jártam! Egyből felismertelek. Te tényleg semmit nem változtál!
Rohadtul meglepődöm. Száz évesnek érzem magam, elnyűttnek, gondterheltnek és azt mondja itt nekem, hogy semmit nem változtam.
– Két gyerekem is van, ők is ide járnak - meséli, mintha kérdezném. Nem zavartatja magát. Én is feloldódom, meglepő ez a pozitivitás más emberi lényektől, csak úgy, a semmiből, egy esős kedd délután. – Hogy én hogy utáltam a németet. Emlékszel a Kati néninre?
– A rövid hajúra? Persze. Baromi para volt az a nő, vele én is utáltam volna a németet.
– Aha, a Tintás Kati nénire. Állandóan feleltetett, mert már akkor is tudtam, hogy szereti a… – kezével üveget formál, a levegőben imitálva dönti le a kétdekást. Nevetek.
Az iskola kapujában minden jót kívánunk.
Hazafelé sétálva bevillan a többi kép.
Az első olyan sattomat adta a parkban, amitől fél órán át fuldokolva köhögtem, majd úgy mentünk parfümöt vásárolni a Határ Útra, akkor még Euro parkba. Nem is éreztem az illatokat, annyira be voltam szívva attól a sattól. A lánynak rossz híre volt. Ötszázasról nyalogatta le a spuri maradványokat a játszótéren.
Most meg két gyermeke jár a régi iskolánkba. Eltelt az idő. De szerinte semmit nem változtam. Néha nem tudom, hogy én torzulok, az idő, vagy a világ körülöttem.