Most fizikailag is egészen közel voltak egymáshoz. Hosszú hetek, hónapok, éveknek tűnő várakozás után most végre ott ült előtte, teljes, hús-vér emberi valójában. Egyenletes légzése, finom lehelete elérte az ő arcát. A fiú szótlanul, de olyan sokat eláruló tekintettel nézett rá.

Némaság és egyre forrósodó pihegés. Elektromos feszültség kettejük között. Békés harmóniában bámulták egymást, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, hogy egymáshoz sem szólnak, még úgy értik a másikat, mintha furcsa ritmikában kattognának az agykerekeik. Telepátia, vagy csak túlgondolt kéjvágy és a hiány beteges betöltése…?
Nem számított. A nő rettenetesen kívánta ezt a visszahúzódó, sérült, szinte gyermeki ártatlanságot sugárzó fiút. Szerette volna elevenen felfalni, magáénak tudni, széttépni. Ezer darabra szaggatni szeretetével.

Még csak megérinteni is képtelen volt. Azok a ragyogó borostyánszemek a velejéig hatoltak és a testi vágyat és állatias szenvedélyt felülírta a féltő szeretet.
Túlságosan és túl rég óta szerette.

Egyszerre düh ébredt fel benne, mélyen, a lelke legmélyebb és legsötétebb bugyrában ütötte fel a fejét. Mint egy démon, egy kibaszott vadállat, aki bárkit széttép és elpusztít, ami az útjába kerül, s nem az ő akarata szerint cselekszik.

Ez a fiúcska bár kiszolgáltatva, gúzsba kötött kezekkel ült előtte, de a megadásnak nyoma sem volt felfedezhető rajta. Arcvonásai kisimult nyugalmat tükröztek. Nem úgy a szemei.
Azokban furcsa tűz égett. Kirívó, már-már provokatív. Állhatatosan szegezte őket a nőre, mintha csendben kérdezné tőle:

- És most, most mit fogsz tenni…?

„Megszeppennél, ha te azt tudnád…” - gondolta sötéten.

A picsába, olyan nedves és izgatott volt, mintha legalábbis fizikai síkon bármiféle kontakt történt volna közöttük. 

A fiú nem volt hajlandó rá valamiért; talán gyermeteg dacból, tinédzseres lázadásból, vagy szimpla bizonyítási vágyból. Nem adta meg neki, amire vágyott. Mit vágyott? Valósággal őrjöngött érte.  

De a fiú nem volt hajlandó megbaszni őt.

A nő már rég felülemelkedett az ego sérelmein és a visszacsatolás csapdájából is kilépett. Valóban kívánta ezt a teremtményt, az egész lényét. A hamvas bőrét, finom vonásait, végig akarta nyalni azt a karakteres arcocskát a nyelve hegyével; pont, ahogyan a macska nyalogatja a szája szélét, egy finom falat után. Az áldozat után, melyet játszva ejtett el. A lelkére éhezett, arra a fajta ártatlanságra, tiszta csodára, mely belőle már évek óta hiányzott. Táplálkozni akart ebből a fiúból.

Ő pedig,  mintha szelíden elmosolyodott volna. Tudta, minden porcikájában érezte a nő vágyát. Nem tudott engedni neki.

A penge élén fény csillant, elmosódott alakjuk torz-homályos, párhuzamos valóságot tükrözött vissza róla.

Éle a fiú torkának szegeződött. Kissé felemelte az állát, egy árnyalatnyi realizáció, a halál, mint lehetőség suhant át kitágult pupillái sötétjén.

- Márpedig akkor is meg fogsz baszni – közölte nemes egyszerűséggel a nő.

A fiú torka enyhén hullámzott, amint aprót nyelt.

- És ha nem…? – szólalt meg végre valahára. Halkan, selymesen nyugodt hangon kérdezte tőle, miféle sorsot szán neki, ha ellen találna állni.

 - Akkor átvágom a torkod – suttogta. Gyilkos pillantása acélosan fúródott a fiúéba. Megunta a szarakodást.

 - Tényleg meg tudnád tenni? - kérdezett vissza. Semmiféle meglepetés vagy hitetlenkedés nem csendült a hangjában. Csak a szemei, azok csillogtak szomorúan.

 - Ne játssz velem! – figyelmeztette. A keze nem; a lelke remegett meg, s a fiú minden rezdülését érzékelte. Nem csak a fizikait, hanem mint egy finommechanikai műszer, oly’ fejlett érzékiséggel hangolódott rá a nőre. Össze volta kötve ők ketten és hiába volt a fiú mozgásképtelen, a nő épp’ olyan kiszolgáltatott volt az ő számára.

- Nem tudom, ki játszik kivel… - suttogta csendesen.

A nő a másik kezével nadrágján keresztül keményedő farkához ért, de csak futólag és finoman. Éppen, hogy érzékeltetve vele azt, hogy tudja: kívánja és legszívesebben ájulásig baszná őt, ha engedne ösztöneinek. Elvette a kezét.
Azt akarta, hogy magától tegye meg. Hogy magától tegye őt magáévá.

- Meg tudnálak ölni – sziszegte a nő. A bugyija már teljesen átázott. Nem tudta, hogy a vágy vagy a tébolyult düh erősebb benne.

- Bizonyítsd! – vágott vissza, immár nyílt provokációval. Megtalálta a hangját.

A nő hajszálnyit erősebb nyomást fejtett ki. Művészi pontossággal, egy sebész precizitásával, egy szerelmes amazon, egyszerre veszedelmes anyatigris óvó erejével nyomta bele a penge hajszálvékony élét a fiú hófehér bőrébe. A kés finoman szelte át a bőr felső rétegét, a fiú vére egészen vékony, elegáns kis folyamban szaladt lefelé a nyakán, a mellkasáig.

- Nos…. – susogta. Remélte, hogy ennyi elég lesz. Hogy nem ennyire őrült, hogy elméjében nem uralkodik ekkora káosz. Hogy egyszerűen csak megteszi, amit már rég meg kellett volna tennie.
Akkor most nem itt tartanának.
A fiú merevedése szemérmetlenül feszítette a nadrágját.
 - Nem – lehelte őszinte sajnálattal. – Nem megy.

- Ne csináld… - a nő valósággal forrongott. Azt hitte ő is menten belehal. – Csak annyi, kell, hogy kimondod, hogy akarod!

- Akarom – mosolyodott el fájdalmasan a fiú.

- Akkor eloldozom a kezeid, szépen előveszed és…

- Akkor sem – összeszorította szép szemeit, egy apró könnycsepp csordult ki a sarkából, ahogyan a penge mélyre hatolt a torkában.

A nő szíve a fiú légcsövével szinkronban szakadt ketté. Némán omlott össze, miközben vágyainak tárgyának patakokban, vízesésként ömlő, forró vérét figyelte. Most, most aztán már igazán halottnak érezte magát, noha ő maga még lélegzett, mégis holtabbnak érezte magát, mint az, akit megölt a szerelmével. Ennyi maradt benne. Beteges, gyilkos, mérgező szerelem, s most, hogy ennek a szerelemnek a tárgya is elpusztult, vele együtt halt ki belőle az utolsó szikrányi emberi érzés, ami még elválasztotta a végtelen sötétségtől.

Ő maga volt a void, a halál, a beteljesületlenség. A megtermékenyítetlen anyaméh. Saját boldogtalanságának mártírjává vált.