Közönyös arccal vèrzek el Tàplàlkozzatok belőle! Az èlet vize ez Belefulladok. A bànatos üressèg folyik előre mint örök forràsból fakadó vìzesès Feneketlen tò Elmerülök belè Süllyedek lefelè ameddig tudok.
- Mintha visszabasztak volna önmagmaba.
- Pontosan ez történt. A szex maga az élet. /Sniffany - Quen of the Stones párbeszéd egy hosszú, frusztrációkkal és gyér szexuális élményekkel teli koplalásos időszak után./
"Nézd, én szeretem ordenáré szavakba önteni a tevékenységet, de spirituális oldalról fenntartom, hogy a szex visz a legközelebb az őslélekhez/univerzumhoz azok közül, ami nem halál" - by Queen of the Stones
Zoé a ruhásszekrényt rendezgette, lezser, de csinos otthoni melegítőben. Próbálta kikapcsolni az agyát és kiüríteni belőle a munka és hétköznapi stressz újra és újra makacsul felbukkanó buborék-szerű gondolatfoszlányait. Csütörtök kora délután volt, mikor úgy döntött, lecsúsztat valamennyit abból a rengeteg túlórából, amit az utóbbi negyed évben vállalt be. Folyamatosan hajtott, ez idegrendszerére és a viselkedésére is kihatással volt, talán maga sem vette észre, vagy csak túl sokáig volt szingli ahhoz, hogy felismerje, miként hat ez a partnerére. Már amikor az éppen otthon volt, és nem az irodában töltötte a szabadideje igen jelentős részét. Valójában Gergő épp olyan karrierista volt, mint ő, a hónapok észrevétlenül teltek, miközben felváltva licitáltak rá egymásra, ki dolgozik tovább.
Zoé szórakozottan pakolgatta a felsőit, újrahajtogatta, szín szerint rendezte őket. Néhányat félretett, ezeket sajnálta volna kidobni, de tudta, hordani sem fogja őket többé. Átfutott rajta a gondolat, hogy esetleg megkérdezi Annát, tetszenek-e neki a ruhák.
Ujjai közé oda nem illő darab akadt. Egy aprócska, pöttyös bugyi, féltanga, akár az övé is lehetett volna méret alapján, de az az azonnal belé nyilalló éles ösztön jelezte neki; mielőtt még felfoghatta volna, mi is történik, hogy nem, a bugyi nem az övé. Zoé szeme összeszűkült, ahogyan két kezével szélesre nyújtotta az anyagot. A fehérnemű nem volt teljesen tiszta és ráadásul nem is a sajátja.
- Gergő, te hanyag idióta... – mormolta orra alá bosszúsan. Lehunyta a szemeit, felidézte magában az elmúlt időszakot. A logikus az lett volna, ha Gergő egy kolléganőjét, vagy egy random prostit hoz fel ide, míg ő nincs otthon. De Gergő egyszerűen nem volt az a típus, s Zoé jól tudta ezt. Intuíciója meg azt tudta pontosan, hogy milyen másik típusba tartozhat a választottja...
Acélos tekintettel meredt a fekete alapon fehér pöttyös, selyem masnival díszített kis bugyira. Annak fonákján egy kopott H&M logó halványodott. Az fix, hogy most már biztosan meginterjúvolja Annácskát az öltözködési stílusával kapcsolatban.
Előtte azonban még úgy döntött, egy kicsit megtréfálja a fiút.
Ennyi maradt belőled: Üres szàlló szotyihèj a szèlben Napraforgó voltàl Èn àrnyèkfoszlàny Hàlàtlan vèg, kit nem èr a fèny Olajban oldódó olcsó erèny Illúzióval hàl a remèny Szìvem, az èlet nem lànyregèny Mindegy màr, nekem elèg, ha kemèny Kinek több adatott, az legyen szerèny! Apró magokat szórok az út mentèn Hàtha eltèvednèk a bànat jókedvèn Idelent a sötètben, a halàlsoron Elaprózódtam a nègyeshatoson...
Gergő akár ölni is képes lett volna, bal keze ökölbe szorult, körmei saját tenyerének húsába vájtak, szinte kiserkent belőle a vér. Kénytelen volt visszafogni magát, mert Anna olyannyira bizonytalanul kóvályogva lépkedett, hogy minden figyelmét rá kellett összpontosítania, nehogy a tizenhat éves tini fruska le találjon szédülni az emeletre vezető lépcsőről. Jobbjával támogatón ölelte húgát, egyszerre féltőn, ugyanakkor rémesen bosszúsan.
- Gyerünk, még két lépcsőfok... egyik láb – noszogatta gyengéden az illuminált lányt – és a másik.
Anna megingott, már majdnem felértek az emeletre, mikor teljes súlyával Gergőnek dőlt, s a fiú két kézzel kellett megtartsa őt.
- Te mindig olyan... – csuklásba ugró sóhajtás bukott elő belőle, ködös tekintettel sandított fel a nála jó másfél fejjel magasabb bátyára – rendes vagy hozzám – fejezte be, feje a fiú mellkasára bukott.
A Blumenthal család lányai jólneveltségükről voltak ismertek a hegyek közt megbújó kisvárosban, Waldkirchenben. Bár a kicsiny német helység síparadicsom hírében állott, és a téli szezonban turistákkal telt meg, a helyiek szegről-végről, többnyire vezetéknévről jól ismerték egymást. Frau Blumenthal Kerstin gondosan ügyelt a családja jó hírére. Rendszeresen látogatta a vasárnapi Istentiszteletet, szerény szavú, de bőkezű asszonyság volt. A helyi pap gyermekeként szerette, a hitgyülekezetben köztiszteletnek örvendett.
Lányai a tizennégy éves bakfis Lilith, és a szinte kész nő, tizennyolcat töltő Inge a takaros nappaliban várakozott a verőfényes, májusi vasárnap reggelen. Minden díszpárna a helyén, tökéletes párhuzamban pihent a kanapén, a kockás függönyök gondosan elrendezve, a fodros kis megkötő által rögzítve engedték be a hegyvidéki nap első, szúrós sugarait a ház ablakain. A két lány egyenszoknyát és galléros blúzt viselt, egy halovány színárnyalat jelezte csak az apró különbséget. Meg egy furcsa motívumot ábrázoló ezüst medál, mely Lilith nyakában lógott, fekete, hasított bőrre fűzve.
Kerstin Blumenthal még igazított egy leheletnyit feltűzött, természetes, szalmaszín kontyán, és merev mosollyal üdvözölte lányait.
- Indulhatunk? Peter atya már vár bennünket. Inge, fogd ezt a kosár süteményt... Lilith, rajtad meg hogy áll az a blúz? – durva, kimért mozdulatokkal igazgatni kezdte fiatalabbik lánya gallérját. A fordított pentagramm közepén baphomet fejet ábrázoló szigilen megcsillant a fény. – Mi ez rajtad? – szisszent fel méltatlankodva Kerstin. – Azonnal vedd le!
- Nem - vágta rá a lány, és makacsul rejtette újra ruhája alá szeretett medálját.
Rukkel tó, harmincöt fok, élőhalott voltam, de beütött az adrenalin. Utána úgy röhögcséltem a vízben mint egy hormonzavaros tinédzserlány.
Új csúszdát húztak fel, totál arra emlékeztetett, amikor tíz évesen a roller Coaster Tycoonban építettem olyan befejezetlen sínpályás hullámvasutat egy loop után, a vagon száguldott a levegőbe, majd pixeles lángcsóvává robbant, a parkomat pedig bezárták. Mindenki meghalt, aki felült rá.
Mondtam a Petrának, hogy nem kene meg tök veszélyes ez. Öreg vagyok én már ehhez. Meg kéne egy gumi is. Egy forma erre közli, hogy tessék, a kezembe nyomja a dupla kétszemélyes csúszó-gumit. Jó
- Elől vagy hátul?
- Hátul.
Fent a lépcső tetején direkt szólok a gyereknek, hogy GYENGÉDEN, baszdmeg. Mire akkorát rúgott bele a gumiba, száguldottunk lefelé, csúsztunk és úgy visítottam, mintha szabadon esnénk.
Mirakel völgyének ölelésében évszázadok óta békesség honolt. A Fekete folyó szüntelen folyása szelte két részre a termékeny földet, titkait a fellegekbe burkolózó bölcs hegytetők őrizték. A víz magába itta és messzire sodorta az egykor patakzó vért, tisztára mosva az ősi bűnöket.
A jobb féltek lankás zöldellő alföldje volt otthona az yrkrunak, míg a bal felén húzódó szurdok ehwazkru ménesek patadobogástól visszhangzott. A két nép útjai ritkán keresztezték egymást, s ha mégis így történt, távolságtartó, rideg tekintettel köszöntötték a másikat. Nem közösködtek, kivéve ha az érdek, vagy a körülmények úgy kívánták meg. Különösképpen nem szívlelték egymást, ám veszélyes vidékek húzódtak és ádáz népek éltek odaát, a Fafnir hegységen túl, s ők inkább sajátjaik biztonságát és jólétét választották értelmetlen háborúskodások helyett. A diplomácia aranykorszakát élték, íratlan törvényeikhez tartva magukat. Az új nemzedéket is ebben a szellemiségben nevelték.
Másvilági vágyakból magamnak kastélyt építettem Apró kövekkel és kristályokkal lassan szépítettem Benne lakik a démonom, a félelmem, a lelkem Mentsváram ez, s menedékem, a birtokom, a telkem
Túl magasan szálló elmém tornyába zárt börtön Két lábbal én soha sem járhattam a földön Itt maradtam egymagamban Tán teljesen meghasadtam A szakadék túl mély alattam Örök illúzióban ragadtam Az életem itt töltöm.
Szépen csendesen kivárok, úgyis hiába kiáltok Nem hallja meg senki, S ha hallaná sem értene Nincsen más itt rajtam kívül, ki magamtól megmentene.
Nézem ahogy a rendszer tönkreteszi a kétgyermekes anyát
Home officeban lélegzed a fertőzően mesterséges magányt
Szemtanúja vagyok, hogy izolál minket szingliket
Miként töri szilánkokra szétszaggatva szegény szeparált szíveket
Élettelen porhüvelyként orrvérzésig szippantod a szintetikus íveket
Frusztráló, oly vibráló az örökforgó gépezet
Őt kirúgták mert hétfő reggel túl fáradtan fékezett.
A büntetés nagy, amit rád ha nem hajtasz túl kiróhat
Szívd csak fel hát reggelente saját kedvenc nitródat
Illegális, légy lojális, titkon kússz át a kiskapunak küszöbén
sőt hat láb mélyen azalatt, hogy megélhess az ötödén
vagy tizedén a profitnak, mit a nagy corporate kitermel
Droid vagy, egy sorozatszám, szerencsétlen kisember.
Ha írnom kell, akkor írnom kell. Olyan ez, mint a hányás, ha ki kell jönnie, ki kell jönnie.
Nem vagyok túl jó party beszámolókban, olyan tipikus ár-érték arányos, zenei arzenálos módon. Érzéseket és emlékképeket írok meg. Megszületik az Intents élménybeszámoló, olyan Sniffanysan, ahogy én éltem és végignéztem, ahogyan ti élitek körülöttem. Mert azért mégiscsak Ti tettétek nekem azzá, ami <3
Day I.
Az első nap érdekesen telt. Égetett a nap, hol meg felhős volt az ég. Felváltva fáztam és éreztem magamat too fucked upnak, ahogy tűztek a sugarak. Pedig nem toltam túl, ezúttal már nem. Eskü, hogy nem. Jó, belenyaltam abba a fehér kis MDMA kristályba, épp egy leheletnyit, ami úgy olvadt szét azonnal a nyelvemen, mintha ott sem lett volna. Pat B-hez kellett is, azt a ribancfelvonulást, ami ott volt, csak MDMA-s vicsorgással lehetett kibírni. Pedig a zene király volt, tényleg. Erőteljes, csipogós, jumpstyle meg hs keverék, ráztam rá a picsám meg a melleim, ahogy kellett. Bevallom, kicsit azért vártam, hogy kimenjen belőlem az emma. Nem vágytam már ezt a fajta highnesst, stabil lábakon akartam állni a talajon, nem lebegve és elszállva. A tudatom már rég nem volt hová módosítani. A többi pedig csak üres szerotonin.
- A pasik azt hiszik, a kacsa szájúak kellenek nekik, de igazából téged akarnak – mondtad nekem teljes bizonyossággal. Röhögtem egyet a megállapításon és táncikáltam tovább, mintha mit sem számítana. Outrageous. Mit sem számított, igazán.
Utána Tweekazon voltunk és asszem Sound Rush-on. Szódával, emmával elmegy.
Ne vedd túl komolyan. Én sem veszem komolyan magam.
Túl sok nagynap torlódik e túl rövidke héten
Véletlenül elaludtam a csepeli héven
az isten – ha van – ő se’ tudja
mióta is kóválygok itt céltalanul készen…?
Ha rájövök és lesz térerő, kiposztolom fészen.
Lelkierő, na, az nincsen, szelektíven szemetet se szedni,
(csak a lábam, xanaxot meg drogokat)
A Föld napja az nekem sajna mindösszesen ennyi
(a biciklis napon úgy filozofálnék valami okosat)
Nem érdekel az sem, hogy ha kirohad a bolygó,
Az élet, meg a sok lotyó itt egyébként se’ olcsó,
Hol vannak a régi idők, mikor a kocsmában még
háromszáz a nem vizezett korsó
hol volt, hol nem, mint a boldogság, meg, hogy
Csipkerózsika ujját jól megszúrta az orsó
Hiába van tébém, ha bevisznek a déltepsibe,
(A száz évre kiütött hercegnő is vénásan lövi be!)
a kurta farkú herceg helyett vár rám a koporsó
A Tündér –pardon üveghegyen, az Óperencián túl
Ott a szomszéd hétvégente reggel nyolctól nem fúr,
A csajod mással unalmában
ingyen cuccért nem kúr
Mindig napos,
rivotrilos
ketileptes kánaán van
s nem retrográd a Merkúr.
A tablettákra, Drágám,
nem kellett volna ennyi vodkát önteni!
Ez a hajó elsüllyed, mielőtt a rehabon kötne ki…
talán nem kéne ennyi baromságot összekölteni,
A hátra lévő időm nonprofit szarokkal tölteni
Gyújtanék egy spanglit, de elmúlt már a négyhúsz,
Nagy a nyomás, sok a stressz, az egész ország széthúz
A közhangulat tré, vagy ez csak a mentális állapotom
attól függ, hogy ma éppen a hétfőre, vagy másra fogom…
Gyűlölöm a földet és gyűlölöm az eget
Gyűlölöm a tavaszt és gyűlölöm a telet
Gyűlölöm a magányt és hogy nem lehetek veled
Gyűlölöm a mindent látó gyönyörűszép szemed
Gyűlölöm, mert titokban úgy megfognám a kezed
Gyűlölöm, hogy az életet te ily’ könnyedén veszed
Gyűlölöm a kedvességet, s gyűlölöm a haragot
Gyűlölöm ha mennék tova, még akkor is maradok
Gyűlölöm a talányokat, gyűlölöm a tényeket,
Gyűlölöm a pislákoló, csodás esti fényeket
Gyűlölöm a sötétséget, gyűlölöm a színeket
Gyűlölöm az össze nem tört még eleven szíveket
Gyűlölöm a gazdagot és gyűlölöm a szegényt
Gyűlölöm a ki nem hunyó, értelmetlen reményt
Gyűlölöm a bűnbe csábult, rég elfajzott erényt
Gyűlöletből, szívszakadva írhatnék egy regényt;
de gyűlölöm a szűntelenül kiáramló szavakat
és gyűlölöm a csendességet, s benne saját magamat
Gyűlöllek én téged is és gyűlölöm, hogy sajnálom,
de gyűlölöm az összes hamis és az igaz barátom
Gyűlölöm, hogy gyűlölöm a saját szülő anyámon
minden, miért őt megvetem, ugyanúgy a sajátom
Gyűlölöm az életösztönt, gyűlölöm, de belátom
e gyűlölettel nem vagyok oly' egyedi e világon
Gyűlölöm a jelent és gyűlölöm a múltat
Előre is gyűlölöm a jövőt, mert rettegem az újat
Gyűlölöm az alkoholt és gyűlölöm a vizet
Gyűlölöm a csíkokat, bár felszívtam vagy tizet
Gyűlölöm, hogy mindenért az ártatlan, ki fizet.
Gyűlölöm a halálvágyat és az életösztönt
Gyűlölöm a halogatást, de még jobban a rögtönt
Gyűlölöm az emlékeket, s azokat elfeledni
Gyűlöltem én születni és gyűlölök majd temetni…
Ne legyen kétséged, ha érzed, hogy toxikus
kapcsolódás ez, de nem éppen kozmikus
barát az ellenség, a szenvedés komikus
Ő is, mint te magad, épp’ oly notórius
Elég egy pillantás, egy ösztönös gesztus
vagy egymásra projektált régi komplexus;
Végtelen spirálban keringő nexus
Feminin, maszkulin bekódolt szexus.
Az önsorsrontásom én magam írom
Ez lesz a végzetem, a fejfám, a sírom
Sírom a bánatom, ó minő fájdalom!
Én is hibáztam, tudom, nem rágalom
Érjen másokat is pont annyi ártalom,
amennyi kéretlen kicsinylő szánalom,
mi hamis szemekben rám vissza tükröződik,
a kegyetlenség szeretetéhséggel ötvöződik
az ármány, mint a pókháló, s szerelem szövődik
a szálakkal jól vigyázz – mind hozzád kötődik;
benne az áldozat vergődik, őrlődik,
Míg te táplálkozol, vele ki törődik?
AJÁNLOM AZ OLDALT
