– Nem vagyok AI. Igazi ember vagyok – bizonygattam újra meg újra, de már magam is kezdtem kételkedni emberi mivoltom valóságában. 
– Természetesen. Az ujjlenyomat és személyazonosító igazolvány szám egyezik az adatbázisban rögzített nyilvántartással. Valódi személy vagy – felelte az udvarias, megnyugtató, női hangtónus. Egyáltalán nem volt robotikus. Mint egy kedves recepciós, vagy hostess lány a Váci útról. 
– Valódi érzésekkel – tettem hozzá halkan és egy aprócska, elfojtott, mélyre temetett részem akkor titkon azt remélte, hogy mégiscsak AI vagyok. 

Hűs lombok, épp' annyi fény, amennyi szükséges ahhoz, hogy a derengő arcok összemosódjanak a rövid látótávolság határát átlépve. Óriás éjjeli moly árnyéka a fénydekoráció eltorzult színei közt motoszkál a chill sátor sréh vásznán. Ekkorára nőhetett vajon, vagy optikai csalódás csupán?
Vagy túl készen vagyok.
Nem, az már rég nem, nem vagyok már húsz éves. A kevesebb több, a közepes pont elég. A sourrunding ami itt körbevesz, a civilizációtól éppen csak egy villanypásztornyi kerítéssel izolált erdőszéli csoda csalogat befelé, oda, ahol már nincs ösvény, csak cserlye, ezer tüskével teli vékony gallyak és az ismeretlen vadtermészet.
Nem túrázunk vakon, felkészületlenül. Csak sétálgatunk, ártalmatlan kóborlás ez, nem túl messzire letérve az ismert, bejárt utakról. Amúgyis a zene miatt jöttem és a nomád, nyers, puritán kóstolóért. Nem gödörbeszarós illegál, de súrolja a szintet.  Egy kiégett irodistának, panelgoásnak, pont beadja.
 

Kiszakadás. Beolvdás. Órákig tart mire átszellemülök és megnyugszom. Több nap kéne, több idő, több türelem, több...

Ennyi van, ezzel kell gazdálkodni. Ingázunk a techno és a szurdok dark ütemei közt. Néha összeolvad, vagy fedi egymást, nem teljesen, de azért letisztulatlanul váltakozik, itt-ott elcsúszva a stílusok közt. Úgy utaztat; azt hiszed ez most az lesz, aztán vált és megtréfálja az elméd. Ismerős, becsalogat, tévútra visz. Meglep. Ha untat váltasz. Csúszik a line up, csúszik a kép, csúszom szét én is, szinte már szép.

Nem gondoltam, hogy a chillben serkentőn nyugodtan folyok majd; csaknem elalszom - először. A második sessionnél sírhatnékom lesz, pont, mint azoknál a jóga órás mantrás mediknél. Én nem tudom kiüríteni az elmém, sem hagyni szabadon áramolni az érzéseim, majd egyszerűen elengedni őket. Mindig sírás a vége, ezért választom a nyughatatlan high bpm-et, a sebességet. Soha sincs csend. A csendben minden élesen visszhangzik a fejemben, nem bírom elviselni... A szabadság fél hétvégényi érzéséért menekültem Somogyig, hát innét meg már hova tovább...?

A saját fejemből úgysem szabadulok ki.

Egy tisztásra érek, ahol már nincs sátor, nincs ember, a zene csak foszlányokban visszhangzik odáig. Két tiszta, használatlan, ép és száraz zsebkendő hever egymáshoz közel, mintegy jelölve az utat. Biztos kiesett valaki zsebéből. Vagy az erdő szelleme előre látta a sírásom és itt hagyta nekem, nehogy kiáradjon a Tetves-Patak attól a tengernyi előtörni készülö könnyzuhatagtól, ami jó ideje nyomja a szívemet és kikívánkozik. Leülök, kézbe veszem az egyik zsepit és orrot fújok. Örülök neki, hálásan elmosolyodom az apó szinkronicitásért, szükségem volt rá. A zsepire. A sírásra. 
Babarra. A természetre.
Mosolyogva törölgetem a könnyeim. 
A feszültség egy áldott pillanatra végre békét hagy maga után bennem.

Kellett a mezítláb taposás a sámándob gyors, transzállapotot idéző ütemeire. Lehunyt szemmel toporzékolok a természetesen egyenetlen talajon. Nem félek üvegszilánktól, söröspohártól. Nem félek most semmitől, attól sem, hogy átázom. Menstruálok, de nem fáj, vulgáris-véres természetesség ez is, pont, mint a szökellő szarvas a kukoricás mellett. Kiszabadultam a kalitkából egy kicsit és most nem is tudok mit kezdeni az ingerekkel. Unom itt, unom ott. Nevetek magamon. Még mindig jobb, mint bezárva, a halovány fényű monitor előtt, digitális rabszolgaságban töltve a napjaim.

Hálát adok azért, hogy végre levegőt kapok és, hogy friss ivóvizet tölthetek a nyári éjszakában. 
Minden pont úgy adja ki, ahogyan kell. Más a timeline és én ráengedem magam. Nem kell pszichedelikum, hová torzítsam és tágítsam már az elmém, hová repítsem a tudatom...?

Nem gondolok a visszatérésre. Lefutom a köröket. Itt is, aztán majd otthon is. A föld lassan kering, és én hiába sietek olyannyira.

Mindig, mindig ugyanott kötök ki.

Itt a darkban is ezredszer. Mosolygok és arra gondolok, hogy másnak vajon mit adhat mentálisan a szurdok.

- Nemár, hogy elhagytad a káosz csillagod
- Ó nem is vettem észre, hogy leszakadt.
- Majd pyrozok neked másikat. A fehu rúnád megvan? 
- Az meg, persze, itt a tárcámban.
- Jó, chargeolódjon csak.

- Mit akarsz te a káosztól? - hallom a hátunk mögül. Talán csak én, talán ez is a fejemben szól csupán, pedig egészen éles és valódi fojtott férfi hangú suttógó kérdés.

Egy pillanatra elgondolkodom, hogy gúnyos, kíváncsi, vagy ötletet merít. Valójában, semmi köze hozzá, és nekem nem muszáj minden kérdésre felelnem. Kiváltképpen, hogy meglehet, csak a saját túl élénk fantáziám szülötte kérdés, mely csak az én skizoid fejemben hallatszik. 

- Na, veszünk egy sört és megnézzük a technot? Hátha kezd majd a francia DJ-d - kérdem és hátra sem pillantva indulunk el a másik vektor irányába.

 **

Psybaba második fele jobban beadja, mint Khaos Sektor. Egészen magával ragad, már másik síkon taposok. Szemem sarkából fehér elsuhanó entitást látok - talán csak elsétált ott valaki, gyorsan. Az erdő pszichedelikumok nélkül is játszik az érzékeiddel. Nem ijesztő, de azért nem is egészen szokványos. Otthon mindenki olyan lassú... nem is lassú, robotikus. Mesterkélt, szabályozott. Néha nem tudom, hogy én vagyok túl hyper és nyugtalan, vagy ennyire halott a társadalom. Ezerszer kiégtem, a gyermek mégis tombol bennem. "Úgymaradtam", valahol. Néha fáj, néha leszarom, néha bottal piszkálom meg a szellemi sírköveket, hátha feléled bennük a spirit. 

Gyászolva arrébb állok és keresem az életet. Mert az élet utat tör, a folyó kivájja a medret a mozdulatlan terméketlen talajban is, finomra csiszolja a kövek éles, szúrós széleit. Hosszú folyamat, a száraz, repedezett földből apró, zöld foltokban jelenik meg az aljnövényzet. Életciklusok, fázisok, szakaszok. 
Ez most más, mint öt vagy tíz éve, de még szükségem van az élettére, a mozgásra, az ingerekre. Táncolni akarok még, míg visz a lábam. Ha nem is eufória, de pillanatnyi örömfoszlányok, érzések és realizációk. Semmi forradalmi, de apó fejlődések és tudásfoszlányok. 
A természet így is magába fogad, ha magamat és a civilizációt, melybe beleszülettem elfogadni képtelen vagyok is. Így, ennyi idősen, felnőtt testben, tinédzser lelkülettel, ami kiégett, de még szikrázik. Hisz valamiben, ami talán menekülés a szürke szellemi halálból és teljes tespedésből... Talán létező jelenség, bár kézzel nem fogható. Isten, entitások, démonok, energiák, megmagyarázhatatlan univerzumfejtegetések. Voltmár. Kiábrándultam, aztán megint visszatértem, hogy újraértelmezzem, mai fejjel, más filozófiai perspektívából. Olyan tapasztalattal, amire szert sem kellett volna tennem, de ha már így történt, nézzük meg, hová vezet és, hogy végződik. 

Úgysincs jobb dolgom. :)

***

Könnyek közepette
Szeretlek, Babar
Nem vonz az USA
Főleg nem Quatar
gazdag olajmàgnàs
életvìzért kapar.
Struccpolitikàt kövess,
Kurva!
A helyzet durva
Ez Kelet-Európa
Dugd fejed homokba!
Mìg màs farkàt màrtja
beléd.
Màrtìr vagy, de gazdagon
megterìtett, iszlàmra megtérìtett
asztalon ételt tesznek
eléd.
Életnek hazudott
létformàt vetìtenek
(Kizàrólag Neked)
virtuàlis jàtszòteret
Ròzsaszìn Barbie-
vilàgodra épìtenek.
Mennyit ér a dromedàr;
vagy egy egész karavàn
kétpúpu teve?
Valuta àlmot vàltva
valÒra vagy svàjci frankra
megvesznek kilòra
kendőzetlen valòsàggal
elkendőzött arc
Nincsen béke
...sosincs vége
nincs szabadsàg
csak szélmalomharc;
harcmezőn nyìlt
életviràg szàràn
friss vér még a sarj.

Fotók by: @mkarolyi_photo

LMBTQ, PLUR vagy namastégeci
mindegy mi szól a háttérben
ha jó a cucc ő akkor is vereti
fiatal még a test és az éjszaka
megteheti
a maradék felet is
megeheti
rideg hangzásra vonaglik ezer hőfokon égve
mindenki technos, aki máshova nem fért be
szubkultúra
akupunktúra – nem, ha belövöd vénásan
asszed menő vagy, ha túltolod tréfásan
vicsorogsz, de az évek csak szaladnak
az om jellel a junkiek majd szentté avatnak
nincs itt bűn, mert emlékezet sincs
a rastafari hagyományát őrző tincs
a szemedbe lóg és nem látod tőle
a valóságot, nem látod az életet
szintetikával színezed az éveket
Mit rejtegetsz olyannyira  
sötét napszemüveg mögött?
Tág pupillád alagutja végén
a fény megfakult és törött…?

Fotó: @mkarolyi

Láncreakció
vagy kémiai
Sötét vízió
foglyai
vagyunk mindannyian
nézd, az a forma már 
nagyon kivan
Kivagyok én is
de ki vagy te
hogy tőlem kérsz?
Nem félsz?
Hogy amit adok méreg
Az energia, mit beengedek
élősködő féreg
Kizárom az érzést
Kizárom a realitást
Nem keresem többé
a felelőst, a hibást
Valami mást
akarok
vágyom
hiányolom
hogy pontosan mit
talán holnap megálmodom
Minden, minden túl monoton
de legalább a hang sztereo
mint egy sztereotípia
a delíriumban nem fáj úgy
a jelen kori disztópia
több szólamú szimfónia
a beszélt nyelv csak irónia
ciklikusan ismétlődő agónia

Fotó: @mkarolyi

Amikor a basszus jobban megbasz,
mint akármelyikőtök
Fétisem a beat a kick a drop én
ettől telítődök 
Nem kell más csak révület, tíz 
masszív óra rave
A pultos rám néz
 - Egy mentes víz
Ha az óra hajnal négyet üt
 a sárga lasztival együtt
Szétszaggat a kép
A testem feszül
 elmém szárnyal
Ez oly' mocskosan szép
 

https://soundcloud.com/user-635142396/tracks

 ***