Clara lófarokba fogta derékig érő, szögegyenes, vörös haját. Mintha csak egy rutinos, reggeli szopásra készülődne. Reflexből csücsörített hozzá, pehelysúlyát behajlított hosszú és kecsesen izmos jobb lábára helyezte, ezzel oldalra tolva formás, kerek kis hátsóját. Még akkor is pózolt, amikor senki sem látta. Különös kettőség élt ebben a lányban, talán éppen ez adta meg szubmisszivitásának sava–borsát. Egyszerre volt alárendelt, alázható, ugyanakkor exhibicionista is. Imádta a közönséget.
– Jó kislány voltál, Clara – mormolta elégedetten előző este Maximilian. – Ezért a hétvégén elviszlek valahová.
– Jaj de jó, hová? – nyalta le a szája szélét izgatottan, egy kevéske sperma még a kontúrosra rúzsozott ajkak peremére ragadt. Bőséges adagot kapott, a mély és mohó torka ellenére is maszatos maradt a szája széle.
Max nevetett, de a szemei sötét gondolatokat rejtettek. Az ő kis cicuskája pedig legmerészebb fantáziájában sem járt még ahhoz fogható játszótéren, ahová vinni készülte.
– Az legyen meglepetés… – felelte sejtelmesen. Alig várta, hogy saját szemével láthassa Clara arckifejezését.
– Sétálni megyünk – jelentette ki Maximilian szombat reggel. Kezében bőr pórázt tartott egyenesen kifeszítve. Clara szó nélkül, dolgát tudva csatolta fel a hozzá illő fekete nyakörvet, melyen ezüst fém karika díszelgett.
Úgy fonta körül hófehér hattyúnyakát, hogy enyhén belevájt, akárhányszor túlságosan elfordította a fejét – vagy ha ívbe feszült az orgazmustól. Kifejezetten neki készíttette és Clara a legnagyobb büszkeséggel viselte, ezzel is jelezve gazdája felette gyakorolt tulajdonjogát.
Clara kissé megszeppenve állt a zenélő, aranyozott szegélyű, elegáns körhinta előtt. Akár egy gyermek altatódal, olyan csilingelő, dallamos, fülbemászó szólam szólt az égig nyúló hangszóróiból. A hintalovak lassú ritmusára emelkedtek és süllyedtek, élettelen porcelánszerű pofájuk ártatlanul meredt a semmibe. Hátukon kényelmes, részletesen megmunkált, bőr nyereg, látszott, hogy hozzáértő kezek alkották őket. Clara meglepettségét a nyergekből kiálló, egy érett banán méreténél úgy másfélszer akkora műfaszok okozták. Nem tudta levenni róluk a szemét, a zene számára elnémult, ami azt illeti, Maxról is csaknem elfelejtkezett egy röpke pillanatra.
– Mi a baj Clara–Cat? – kérdezte duruzsolva Max. Negédesen, mintha nem tudná pontosan.
I feel you duck, I feel you.... És egyszerre az összes francia ìrót megértettem. A romlàs viràgai bűzlenek a romlàs vilàgàban A mindennapi betevő kenyér a fàjdalom e bàbeli poliszémiàban Tűz a nap és a levegő forróbb a pokolnàl steril utópiàban Az összes itt pózol gucciban, pradaban Szellemi szegénység tele pénztàrcàban A rothadàs gyökerezik minden pàlmafàban Elvesztettem magam a fehér kànaànban A tengerben úszom-e vagy a kék halàlban?
Most fizikailag is egészen közel voltak egymáshoz. Hosszú hetek, hónapok, éveknek tűnő várakozás után most végre ott ült előtte, teljes, hús-vér emberi valójában. Egyenletes légzése, finom lehelete elérte az ő arcát. A fiú szótlanul, de olyan sokat eláruló tekintettel nézett rá.
Némaság és egyre forrósodó pihegés. Elektromos feszültség kettejük között. Békés harmóniában bámulták egymást, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, hogy egymáshoz sem szólnak, még úgy értik a másikat, mintha furcsa ritmikában kattognának az agykerekeik. Telepátia, vagy csak túlgondolt kéjvágy és a hiány beteges betöltése…?
Nem számított. A nő rettenetesen kívánta ezt a visszahúzódó, sérült, szinte gyermeki ártatlanságot sugárzó fiút. Szerette volna elevenen felfalni, magáénak tudni, széttépni. Ezer darabra szaggatni szeretetével.
Még csak megérinteni is képtelen volt. Azok a ragyogó borostyánszemek a velejéig hatoltak és a testi vágyat és állatias szenvedélyt felülírta a féltő szeretet.
Túlságosan és túl rég óta szerette.
Egyszerre düh ébredt fel benne, mélyen, a lelke legmélyebb és legsötétebb bugyrában ütötte fel a fejét. Mint egy démon, egy kibaszott vadállat, aki bárkit széttép és elpusztít, ami az útjába kerül, s nem az ő akarata szerint cselekszik.
Ez a fiúcska bár kiszolgáltatva, gúzsba kötött kezekkel ült előtte, de a megadásnak nyoma sem volt felfedezhető rajta. Arcvonásai kisimult nyugalmat tükröztek. Nem úgy a szemei.
Azokban furcsa tűz égett. Kirívó, már-már provokatív. Állhatatosan szegezte őket a nőre, mintha csendben kérdezné tőle:
- És most, most mit fogsz tenni…?
„Megszeppennél, ha te azt tudnád…” - gondolta sötéten.
A picsába, olyan nedves és izgatott volt, mintha legalábbis fizikai síkon bármiféle kontakt történt volna közöttük.
A fiú nem volt hajlandó rá valamiért; talán gyermeteg dacból, tinédzseres lázadásból, vagy szimpla bizonyítási vágyból. Nem adta meg neki, amire vágyott. Mit vágyott? Valósággal őrjöngött érte.
De a fiú nem volt hajlandó megbaszni őt.
A nő már rég felülemelkedett az ego sérelmein és a visszacsatolás csapdájából is kilépett. Valóban kívánta ezt a teremtményt, az egész lényét. A hamvas bőrét, finom vonásait, végig akarta nyalni azt a karakteres arcocskát a nyelve hegyével; pont, ahogyan a macska nyalogatja a szája szélét, egy finom falat után. Az áldozat után, melyet játszva ejtett el. A lelkére éhezett, arra a fajta ártatlanságra, tiszta csodára, mely belőle már évek óta hiányzott. Táplálkozni akart ebből a fiúból.
Ő pedig, mintha szelíden elmosolyodott volna. Tudta, minden porcikájában érezte a nő vágyát. Nem tudott engedni neki.
A penge élén fény csillant, elmosódott alakjuk torz-homályos, párhuzamos valóságot tükrözött vissza róla.
Éle a fiú torkának szegeződött. Kissé felemelte az állát, egy árnyalatnyi realizáció, a halál, mint lehetőség suhant át kitágult pupillái sötétjén.
- Márpedig akkor is meg fogsz baszni – közölte nemes egyszerűséggel a nő.
A fiú torka enyhén hullámzott, amint aprót nyelt.
- És ha nem…? – szólalt meg végre valahára. Halkan, selymesen nyugodt hangon kérdezte tőle, miféle sorsot szán neki, ha ellen találna állni.
- Akkor átvágom a torkod – suttogta. Gyilkos pillantása acélosan fúródott a fiúéba. Megunta a szarakodást.
- Tényleg meg tudnád tenni? - kérdezett vissza. Semmiféle meglepetés vagy hitetlenkedés nem csendült a hangjában. Csak a szemei, azok csillogtak szomorúan.
- Ne játssz velem! – figyelmeztette. A keze nem; a lelke remegett meg, s a fiú minden rezdülését érzékelte. Nem csak a fizikait, hanem mint egy finommechanikai műszer, oly’ fejlett érzékiséggel hangolódott rá a nőre. Össze volta kötve ők ketten és hiába volt a fiú mozgásképtelen, a nő épp’ olyan kiszolgáltatott volt az ő számára.
- Nem tudom, ki játszik kivel… - suttogta csendesen.
A nő a másik kezével nadrágján keresztül keményedő farkához ért, de csak futólag és finoman. Éppen, hogy érzékeltetve vele azt, hogy tudja: kívánja és legszívesebben ájulásig baszná őt, ha engedne ösztöneinek. Elvette a kezét.
Azt akarta, hogy magától tegye meg. Hogy magától tegye őt magáévá.
- Meg tudnálak ölni – sziszegte a nő. A bugyija már teljesen átázott. Nem tudta, hogy a vágy vagy a tébolyult düh erősebb benne.
- Bizonyítsd! – vágott vissza, immár nyílt provokációval. Megtalálta a hangját.
Ülünk a monacói pályaudvaron. Három óra alvás a luxus VIP club után. A vonat 38 percet késik, a barátnőm dohányozni megy. Szemben szimpatikus francia férfi kínálja gyújtóval. Szavak nélkül erti a néma, ideges keresgélést.
Két ázsiai, magától eltelt, csinos, high class turista lány közelit. Udvariasan szabadkozom. A hely foglalt. Enyhe bűntudatom van. Ők is fáradtak. De nekem Priscille a prioritás. Ő a barátom, az ő helyét őrzöm.
Round 2
Franciául bemondanak valamit. Nem értem. Priscilla fordít. Újabb fél óra késés. Ismét dohányozni megy. Én megúzom a táskámban rejlő vodkásüveget, csak úgy, szimplán, szégyenérzet nélkül. Ki bírja ezt józanul?
A ket orosz-ázsiai ribancot nem érdekli, hogy a barátnőm jo ideje a széken ült és szemmel láthatóan csak két percre hagyta el az álland helyét, füstölni. Azonnal lepattannak a helyére, keres és kérdés nélkül.
Olyan ez, mint egy gyermeteg székfoglaló.
Amint az egyikük mosdóba indul es fekete kardigánjával jelképesen jelöli ki a lefoglalt széket, mint felségterületet, a train of thronest, előtör belőlem a pszichopata, domináns nőstény.
Könnyed mozdulattal szökkenek at, pulcsiját elegánsan a barátnője ölében tartott táskájára ejtve, hogy sorry, hat elfoglalta Priscilla helyét.
Erőltetett mosollyal, tört orosz angollal felel " hiszen nem jeleztük, hogy fenntartanánk a helyet".
Priscilla visszatérve kérlel,.hogy higgadjak le, es győzköd róla, hogy az emberek 99%a ilyen.
En pedig még ilyenebb vagyok, engem a kibaszott balkani gettó nevelt, farkas törvények. Ölsz, vagy téged ölnek...
Retkes ez a hely, es fehér is, egyszerre. Bármilyen szépen ringatóznak a tengeren a jachtok, bárhogy világit a rengeteg hófehér vászon vakító napfényben, Monte Carlo maga a mocsok mekkája. Rosszul vagyok a steril mátrixtól, a tökéletes utcáktól, monumentális épületektől, luxus boltok sorától. Sehol egy meki, egy kisbolt, egy apró tökéletlenség. Tűz a nap, ver a víz, töretlenül maszom meg a hegybe epitett rezervatum cifra nyomorúságát. Feljebb mar nem megyünk egy pontnál. Aki ennel feljebb lakik, az helikopterrel jár haza, állapítjuk meg. Olyan autók vonulnak végig a főterén egymás után, mintha valami expon lennénk, vagy rendezvényen, pedig ez csak a standard péntek délutáni forgatag. Es mi tényleg itt, itt akarunk bulizni menni este...? - Úgysem fognak beengedni - legyint Priscilla hanyagság mögé bujtatott szorongással. Ha a Baoli clubból elküldtek a picsába, pedig Cannes aztán tényleg egy fekete lyuk, egy gettós bűnbarlang; akkor a felsőbbrendű Monté Carloban vajon hova küldenek majd minket...? Leszarom, csak érjünk vissza a hotelba, hogy pihentessem egy kicsit a szétzilált talpaim es szelektíven ürítsem ki elmémből a luxushulladékot.
A szállásunk egyszerű es olcsó de fürdőkád van meg olyan áttetsző ásványokból es drágakövekből álló berakás a fürdőszoba csempén végig. Gyönyörű. Kell tíz perc alone time. Eresztem magamra a hidegvizet a zuhanyrózsásból. Gyűlölöm ezt a helyet. Nem akarok többet kimenni az utcára, meg csak szociális szorongásom sincs, hisz emberek is alig vannak. A turistanegyedben lézengő halász nadrágos, hátizsákos, szalma -es horgász sapkás átlagemberek lézengenek, de feljebb, ahol a szeparált réteg él, az egy százalék krémje, ott szinte senki. Persze, ha nekem pálmafák, burjánzó növényzet es medence lenne a hegyoldalba épített palotám kertjében, minek is mennek ki az utcára...? Zokogni kezdek. Elfekszem a kádban, felerősítem a vízsugarat. Záporoznak rám a vízcseppek, záporoznak a könnyeim. Gyűlölöm magam, gyűlölöm az egész világot, a társadalmi rétegek közti igazságtalan eltérést, azt a bizonyos túl nagyra nyílt ollót, utálom ezt a szociológiai eset tanulmányt. A jövőt, ami ránk var, szívből remélem, hogy kipusztulunk, igazán, igazán remelem. Bár meghalnék itt, a fürdőkádban. Szeretem elképzelni, hogy ömlik a vérem ebben a monte carloi fehér fürdőkádban, a zuhanyrózsa vize lassú patakban mossa el, finoman örvénylőn tűnik el a lefolyóban, a csatornavizben, mely dragabb, mint a szensavmentes szentkirályi 85 forintért, Budapesten. Sírok, ömlik a könnyem, végre. Zokogok, tisztító sirassál, mint egy csecsemő. Olyasmit engedhetek meg magamnak, amit az átlag magyarok nem, de talán egy hajléktalannak is nagyobb lelki békéje van, mint nekem... - Jól vagy? – szól be aggódva Priscilla. A zárt ajtón is átszűrődik a kétségbeesés. - Jól. Majd jövök. Most ne gyere be. - Biztos? - Nem akarod ezt látni. Me time. Mindjárt jövök. A picsába, hogy ez a kis kurva minden reggel két órát bőg és én anyai türelemmel varok, de nekem nem jár egy kiadós depressziós zokogás. Pont Monacoban. Napfényes luxus depresszió, a jachtokkal pöttyözött kéken hullámzó tengerbe fulladva. Nem akarok ráijeszteni, amúgy is eldugult a kibaszott orrom. Kell egy csík, orrspray és alkohol. Hideg vizet eresztek az arcomba es hanyag eleganciával, meglepő stabilitással lépek ki a kádból. Priscilla a széken ul, óriás szemekkel néz ram, dőlni kezd belőle a szó. - Vizualizaltam, hogy megölöd magad, hogy az ereid vagdalod a kádban, geci - bámul rám kiguvadt szemekkel, hadonászva gesztikulál. Egyemmeg.. - Ah, nem, ne aggódj. Ha harminc év alatt nem tettem meg, nem pont itt fogom. Nem baszok ki veled. Meg egyebkent sincs semmi éles tárgy odabent. - Jo, csak úgy megijedtem... - Te napok óta, minden reggel bőgsz. A minap három órán át zokogtál, és két fatline után sem voltál képes kikelni az ágyból. Szerintem kurvajol kezeltem. Most en is kiengedtem. Ahhh, annyival jobban vagyok - lelegzek fel, kinyújtóztatva a végtagjaim. - mintha bevertem volna fel ekit, komolyan, olyan könnyű a lelkem - nézek korul szinte újjá születve. - Na ja, tom’ milyen - bólogat elnéző mosollyal, leeresztett szemhéjakkal. Kitölt egy jókora pohár bort magának, a szaraz francia lötty csak úgy bugyog, ahogyan dönti az üvegből. - De gondolj bele, mi a gecit mondtam volna a portásnak? Egyszerre kezdünk el hisztérikusan röhögni es különféle forgatókönyveket es dialógusokat gyártani. - Elnézést. A barátnőm öngyilkos lett a fürdőkádban, mig en idekint voltam. Tudom, hogy az en nevemen van a szoba, de végtére is, ez önhibán kívül történt es nem en okoztam a kárt. Minden merő vér. Mennyi takarítás díjat számítanak fel? Visongva, egymást túllicitálva imitáljuk a frusztrált arcú kopasz kis portás forma reakcióját. - Ez esetben a takarítás díjat elengedjük. Máris küldöm a takarító szolgálatot. A hulla eltávolítása es a vér tisztítása több órát is igénybe vehet. Javaslom addig látogasson el a közeli Casinoba. Please, enjoy your holiday in Monte Carlo!
Nem fél màr a farkastól Őt mar nem szàmolgatjàk elalvàs előtt az insomniàsok befeszülve Már nem sanyargatják a hangok esténként "Gyerünk tedd meg! Élet ez? Tényleg kezdenéd holnap reggel megint előröl? Kell ez neked?" Aki itt reked azt ellepi a realitásnak nevezett retek. Nem akart a nyàjjal terelődni Csak egy kicsit levegőzni A fekete bàràny a mezőn Harcmező ez, véres legelő Mint egy hazug szerető A kérdés csak az, hogy bàrànyt jàtszol Birka türelemmel Pásztort vagy ragadozót?
Annyiszor akartam már meghalni és annyiszor futott le a suicidal mechanism kéretlenül, ösztönösen és megállíthatatlanul válaszreakcióként. Traumákra, folyamatos, megoldhatatlannak tűnő problémákra. Csak úgy, mert valami mélyen van bennem elbaszva. Mert az anyámtól ezt tanultam gyerekként.
Hard reset kellett. Olyan reboot, ami nem kellemes, de elkerülhetetlen .
Ha felülsz a hullámvasúta... – mondják.
De ez nem hullámvasút.
Ez azonnali dimenzióváltás.
Egy féreglyuk.
Spirit Molecule.
DMT.
A mérlegem nem mér 0.80 mg pontossággal. Az 1.16.ból lecsippetettem valamennyit és a kis, ezüst, rég nem használt pipába tömtem a changát. "Changuszt." Cuki volt a srác, akitől kaptam, azt mondta vigyázzak, nagyon intenzív, olvasgassak még a neten, nehogy megijedjek.
Pont az kell nekem, kegyetlen erősség, ami úgy rúg picsán, hogy a halál gondolatával eljátszani se támadjon úrnői kedvem, jó időre.
A gondosan kiválasztott playlist semmit nem számított. A két levegővétel nélküli slukk után máris megvágott a kettőhúsz. Az összes idegszálam felforrósodtt, mintha áram rázott volna meg. Pipa azonnal letesz – ennyi lélekjelenlétem még volt. Próbáltam hátradőlni, de már nem ment.
Villódzó halálfejek, a szivárvány és az emberi szem számára érzékelhetetlen színskála minden kis tónusában és árnyalatában. Láttam őket, miközben gerincből remegtem.
Tudtam, éreztem, bár magamnál, evilági tudatomnál sem voltam már, hogy most átmegyek.
Mégsem akarom ! – kiáltottam volna fel legszívesebben, de hangom már nem volt, a zene nem jutott el fülemig, csak az a furcsa, vibráló fehérzaj, mint egy hibás rádióadás.Valójában nem lehetett mihez hasonlítani, azt a hangzást, amikor az agyhullámaid hangolódnak félre. Szerencsétlen kísérletet tettem az oldalra mászásban, mint egyfajta menekülési útvonal ( mégis hová?..lol), de a lábamat túl gyorsan kebelezte be az a hirtelen mindent elborító, nem evilági hálózat. Felfalt elevenen, azok a ragyogó dimenzionális halálfejek áthatoltak az emberi testemen, bele a koponyámba, az elmémbe.
Aztán sötétség.
Nem voltak entitások. Nem volt vizuál. A semmi volt. A void. Megszűntem létezni.
És mégis hányingerem lett. Azt hittem menten kiokádom önmagamat.
Valami életöszöntszerű kapcsolt a valóságos síkon, mert vaktában indulhattam el a fürdő felé, hogy ne az ágyat hányjam össze. Az előszobában újra megadtam magam, és elfeküdtem a földön.
Ezt nektek - gondoltam én. Mindegy mit fogyasztok, nem fogom kiokádni. Ha meg kell halnom, hát meghalok, de ez egy új evolúció.
Meghökkent elfogadás. A sötétség kiköpött magából. Felkeltem, a vizuál szivárványszínű és hologramos volt a kezeim körül, éppen csak egy szemvillanásra láttam aztán éreztem, hogy megint át kell adnom magam.
Here we go again. Olyan deja vum volt, mintha az örök körforgás részeként ismét átélném a halál és a születés végtelenségét, ki tudja hányadszor.
Megadtam magam és könnyedén omlottam megint a padlóra, most már feszengés és félelem nélkül fekve rá a hullámokra.
Mikor magamhoz tértem hosszú idő óta először hálás voltam.
Hálás azért, hogy még élek.
Hogy lélegzem.
Hálás a korty hideg vízért.
Hálás a tükörképemet, mely még mindig zöldesen és darabosan folyt, ahogyan kezeim mozgattam, laggoló, shiváéhoz hasonlatos többkarú entitássá vált a tükörben, de már újra a materiális síkon voltam, ahonnan annyira menekülni vágytam.
Még azért is hálás voltam, hogy újra itt vagyok, és azért az idegesítő, kagyló mintás fürdőszobaszőnyeg ért, amit a barátnőm hagyott itt erőszakoskodva.
Nem éreztem mást, csak hálát, a létezésem összes apró szegmenséért.
Az a zuhany csodálatos volt, az élet vizével ért fel.
-
A maradékot apró slukkokban szívtam el a pipából. Jóval kíméletesebb és kezelhetőbb trip volt. Apró Ego Deathek sorozata. Üzenetek.
A zöld psychedelic vizuál formájában megjelenő földanyát láttam.
Mit adok én másoknak? Vajon léteznek valós kapcsolódások, melyek nem az üresség betöltését projektálják egymásra? Szeresd, ne használd. Örülök, hogy megértetted végre.
PS.: Azért kurva büdös és undorító íze van. Egy darabig nem szeretném újra. :D
A bipolaritàs két pólusàn
Képmás a tükör két oldalàn
Tudàs a tagadàs oltàràn
Tiltott gyümölcs ősi almafàn
Bűnbe csàbìtlak az àrtatlansàg hallatàn
Felkeltelek àlmatlan éj túl korai hajnalàn
Àtkìsérlek egy életen át, majd a halàl csarnokàn
Naplementeként nyugszom le a végtelen nap alkonyàn
Àldozatkén vergődve a mérges özvegy hàlójàban
Lehunyt szemmel éber óment, àlmot làttam:
Gyilkos leszek és a préda egy azonos okàn
Megfagyok a hőmérséklet legmagasabb fokàn
Levedlem a kettősséget, bomlasztom a réteget
Gazdag leszek, ki koldusoktól szemérmetlen kéreget
Futok àtlós sakktàblàkon, a többi báb csak lépeget
A racionàl valósàgot megölte a hatàrtalan képzelet
Hìvj őrültnek, tarts elszàlltnak, annyit mondok: ég veled!
Minden fényt és sötétséget akarok, mìg maga alà nem temet...
Kodependencia és visszacsatolàs Belülről marcangoló àlmos làtomàs Ez még messze nem az az àllomàs, ahovà magamba érkezem meg; Nem vàr ott senki más. Kevéske érzés és túl sok ìtélet Megannyi megvetés, zéró kìmélet Lélegzem, létezem - ettől ez nem élet; Csupán egy annak csúfolt olcsó replika Előre kódoltan futtatott ekliptika. Ha befelé tekintek is benneteket làtlak Üres papìrra, mint jegyzeteket hànylak A valószínűség a szìntelen void maga Ha mindennek vége, akkor oda térek haza Folyik szűntelen és fàjóan üres Mint egy útszéli lotyó; bàr legalàbb nem rühes A szàja csalóka, a keze ügyes Butuskànak tűnik, mégis szemfüles Vigyàzz vele, de màsokkal jobban! Az intuició benned , ha haragra lobban Szúr, nyugtalan, de sohasem alkuszik El ne nyomd! Alatta az ördög aluszik, A legtöbb baràtod a szemedbe hazudik...
Lányok, miért szeretjük mi ennyire a szarszagot? Ha már mindenki lelépett vagy odaokádott s maga mögött csapot-papot űrt s ürüléket hagyott... Miért szippantunk belőle még akkor is egy utolsó nagyot...?
bocsika ha magadra vetted e társadalomkritikát, a szétszívott orromból elpöckölt fikát.
Bár kétszínű lennél, de hétszínű vagy, lennél inkább azon a Pink Floyd borítón, cuz you need some education....
Fejétől bűzlik a hal
Hamis szólamú ősrégi dal
Ezt kìvànja meg az emberi faj
Szìnes cukormàz alatt a szar
Üdvözlégy ez Disneyland
Gyàrtósoron futó jólét és boldogsàg
Végtelenné tàgult emberi bolondsàg
Szivârvànyszìnű identitàs
Mind ugyanolyan, mind úgy hiszi màs
Nézz magad mögé, de tàvolra làss
A felszìni rétegnél mélyebbre àss
a szìnekbe bújtatott agymosàsnàl
Több ez felvàllalt fasszopàsnàl
Több mint eltorzult nemek és szexualitàs
Irânyìtott hierarchikus elutasìtàs
A férfi és a nő szerepet cserél
A tàrsadalmi torzulàs téged is elér
E generâció elavult sémàkban túl régóta él
Őrüljek bele inkàbb még szàzszor egyedül
Légy te, ki méltatlan megalkuvàsokba beleül
Légy aki önmaga elől màsokhoz menekül
Ha azt kérded, hogy vagyok?
- kössz, baszdmeg remekül
A te elméd kerete nekem nem nyugalom
A halàl az, maga a befàsult unalom
Életnek hazudott légüres borzalom
Receptre ìrjàk fel rózsaszìn kórlapon
Közönyös arccal vèrzek el Tàplàlkozzatok belőle! Az èlet vize ez Belefulladok. A bànatos üressèg folyik előre mint örök forràsból fakadó vìzesès Feneketlen tò Elmerülök belè Süllyedek lefelè ameddig tudok.
- Mintha visszabasztak volna önmagmaba.
- Pontosan ez történt. A szex maga az élet. /Sniffany - Quen of the Stones párbeszéd egy hosszú, frusztrációkkal és gyér szexuális élményekkel teli koplalásos időszak után./
"Nézd, én szeretem ordenáré szavakba önteni a tevékenységet, de spirituális oldalról fenntartom, hogy a szex visz a legközelebb az őslélekhez/univerzumhoz azok közül, ami nem halál" - by Queen of the Stones
Zoé a ruhásszekrényt rendezgette, lezser, de csinos otthoni melegítőben. Próbálta kikapcsolni az agyát és kiüríteni belőle a munka és hétköznapi stressz újra és újra makacsul felbukkanó buborék-szerű gondolatfoszlányait. Csütörtök kora délután volt, mikor úgy döntött, lecsúsztat valamennyit abból a rengeteg túlórából, amit az utóbbi negyed évben vállalt be. Folyamatosan hajtott, ez idegrendszerére és a viselkedésére is kihatással volt, talán maga sem vette észre, vagy csak túl sokáig volt szingli ahhoz, hogy felismerje, miként hat ez a partnerére. Már amikor az éppen otthon volt, és nem az irodában töltötte a szabadideje igen jelentős részét. Valójában Gergő épp olyan karrierista volt, mint ő, a hónapok észrevétlenül teltek, miközben felváltva licitáltak rá egymásra, ki dolgozik tovább.
Zoé szórakozottan pakolgatta a felsőit, újrahajtogatta, szín szerint rendezte őket. Néhányat félretett, ezeket sajnálta volna kidobni, de tudta, hordani sem fogja őket többé. Átfutott rajta a gondolat, hogy esetleg megkérdezi Annát, tetszenek-e neki a ruhák.
Ujjai közé oda nem illő darab akadt. Egy aprócska, pöttyös bugyi, féltanga, akár az övé is lehetett volna méret alapján, de az az azonnal belé nyilalló éles ösztön jelezte neki; mielőtt még felfoghatta volna, mi is történik, hogy nem, a bugyi nem az övé. Zoé szeme összeszűkült, ahogyan két kezével szélesre nyújtotta az anyagot. A fehérnemű nem volt teljesen tiszta és ráadásul nem is a sajátja.
- Gergő, te hanyag idióta... – mormolta orra alá bosszúsan. Lehunyta a szemeit, felidézte magában az elmúlt időszakot. A logikus az lett volna, ha Gergő egy kolléganőjét, vagy egy random prostit hoz fel ide, míg ő nincs otthon. De Gergő egyszerűen nem volt az a típus, s Zoé jól tudta ezt. Intuíciója meg azt tudta pontosan, hogy milyen másik típusba tartozhat a választottja...
Acélos tekintettel meredt a fekete alapon fehér pöttyös, selyem masnival díszített kis bugyira. Annak fonákján egy kopott H&M logó halványodott. Az fix, hogy most már biztosan meginterjúvolja Annácskát az öltözködési stílusával kapcsolatban.
Előtte azonban még úgy döntött, egy kicsit megtréfálja a fiút.
Ennyi maradt belőled: Üres szàlló szotyihèj a szèlben Napraforgó voltàl Èn àrnyèkfoszlàny Hàlàtlan vèg, kit nem èr a fèny Olajban oldódó olcsó erèny Illúzióval hàl a remèny Szìvem, az èlet nem lànyregèny Mindegy màr, nekem elèg, ha kemèny Kinek több adatott, az legyen szerèny! Apró magokat szórok az út mentèn Hàtha eltèvednèk a bànat jókedvèn Idelent a sötètben, a halàlsoron Elaprózódtam a nègyeshatoson...
Gergő akár ölni is képes lett volna, bal keze ökölbe szorult, körmei saját tenyerének húsába vájtak, szinte kiserkent belőle a vér. Kénytelen volt visszafogni magát, mert Anna olyannyira bizonytalanul kóvályogva lépkedett, hogy minden figyelmét rá kellett összpontosítania, nehogy a tizenhat éves tini fruska le találjon szédülni az emeletre vezető lépcsőről. Jobbjával támogatón ölelte húgát, egyszerre féltőn, ugyanakkor rémesen bosszúsan.
- Gyerünk, még két lépcsőfok... egyik láb – noszogatta gyengéden az illuminált lányt – és a másik.
Anna megingott, már majdnem felértek az emeletre, mikor teljes súlyával Gergőnek dőlt, s a fiú két kézzel kellett megtartsa őt.
- Te mindig olyan... – csuklásba ugró sóhajtás bukott elő belőle, ködös tekintettel sandított fel a nála jó másfél fejjel magasabb bátyára – rendes vagy hozzám – fejezte be, feje a fiú mellkasára bukott.
A Blumenthal család lányai jólneveltségükről voltak ismertek a hegyek közt megbújó kisvárosban, Waldkirchenben. Bár a kicsiny német helység síparadicsom hírében állott, és a téli szezonban turistákkal telt meg, a helyiek szegről-végről, többnyire vezetéknévről jól ismerték egymást. Frau Blumenthal Kerstin gondosan ügyelt a családja jó hírére. Rendszeresen látogatta a vasárnapi Istentiszteletet, szerény szavú, de bőkezű asszonyság volt. A helyi pap gyermekeként szerette, a hitgyülekezetben köztiszteletnek örvendett.
Lányai a tizennégy éves bakfis Lilith, és a szinte kész nő, tizennyolcat töltő Inge a takaros nappaliban várakozott a verőfényes, májusi vasárnap reggelen. Minden díszpárna a helyén, tökéletes párhuzamban pihent a kanapén, a kockás függönyök gondosan elrendezve, a fodros kis megkötő által rögzítve engedték be a hegyvidéki nap első, szúrós sugarait a ház ablakain. A két lány egyenszoknyát és galléros blúzt viselt, egy halovány színárnyalat jelezte csak az apró különbséget. Meg egy furcsa motívumot ábrázoló ezüst medál, mely Lilith nyakában lógott, fekete, hasított bőrre fűzve.
Kerstin Blumenthal még igazított egy leheletnyit feltűzött, természetes, szalmaszín kontyán, és merev mosollyal üdvözölte lányait.
- Indulhatunk? Peter atya már vár bennünket. Inge, fogd ezt a kosár süteményt... Lilith, rajtad meg hogy áll az a blúz? – durva, kimért mozdulatokkal igazgatni kezdte fiatalabbik lánya gallérját. A fordított pentagramm közepén baphomet fejet ábrázoló szigilen megcsillant a fény. – Mi ez rajtad? – szisszent fel méltatlankodva Kerstin. – Azonnal vedd le!
- Nem - vágta rá a lány, és makacsul rejtette újra ruhája alá szeretett medálját.
AJÁNLOM AZ OLDALT
