2025.12.23. 14:13, Sniffany
VI
Morál és vágy
VI
Morál és vágy
A keskeny előszobában álltak, Rinshiya kabátban, bár a cipzárat sem a cipőjét nem húzta meg fel. Két ember nem férhetett el kényelmesen egymás mellett egy ötven négyzetméteres panellakás előszobájában, így a Tanárnő fáradtsága ellenére is türelmesen várt a nappali ajtókeretének támaszkodva, hogy a fiú elkészüljön.
Rinshiya fél térdre ereszkedett, hogy megkösse a cipőjét. Lassú, elcsigázott hanyagsággal nyújtotta túl hosszúra az egyszerű mozdulatot. Nem akaródzott elindulnia. Felsandított a Tanárnőre, aki karba font kézzel, várakozón nézett le rá.
Rinshiyában akkor elpattant valami. A nő alulról még fenségesebbnek tűnt. Elismerésre méltónak tartotta azt az intellektualitást és tudást, de az alsó perspektívából összepreselődő, hatalmas keblek is hatalmukba kerítették.
Túl fiatal és hormonoktól túlfűtött volt, hogy uralkodjon magán. És hát, nem ezért jött el Oszakából, hogy a leder, forróvérű, temperamentumukról hírhedt magyar nők közt önuralmat gyakoroljon.
A Tanárnő – látszólag – egészen mást képviselt, való igaz, de a fiú annyira vonzódott ehhez az érett, erős karakterű nőhöz, hogy az ösztönei felülkerekedtek a józan eszén és maskulinben szelíd természetén.
Félbeszakította a mozdulatot, a Tanárnő egy lépést közelített felé, igyekezvén az ajtó felé terelni a tanítványát. Későre járt, ilyenkor már mindenkinek ágyban volt a helye. A sajátjában.
– Mindened megvan? – tette fel a tipikus magyaros kérdést, mikor valakit igyekezett házon kívül tudni, hogy végre magában lehessen.
A fiú felállt, fél cipője a lábán, kikötött fűzővel, a másikba bele sem bújt. Állhatatosan nézett a nőre.
– Nincs, és azt hiszem addig nem megyek sehova, míg itt kell hagynom azt, ami a legfontosabb.
– Valamelyik jegyzeted, vagy mi hiányzik? – kérdezte, és szemüvege dühös-türelmetlenül villant meg az előszobai lámpa szórt fényénél.
Rinshiya fél lépéssel közelített, a nő a falnál állt. Nem ért hozzá, de ahogyan kifújta a levegőt, már a nő bőrét hűsítette. Vagy éppen forrósította, mert a fiú legszívesebben rátapadt volna a szájával, hogy megízlelje a hófehér bőrének esszenciáját.
– Mondja, hogy nem vonzódik hozzám – utasította halkan, lehelete felforrósodva a nő arcába csapódott.
Felvonta a szemöldökét, aztán szólásra nyitotta a száját, de ahogyan a fiú a szemeibe nézett, megint becsukta. A torkán akadt a szó.
Rinshiya gyengéden megfogta a csuklóját, és a kezet arca elé emelve kényszerítette gyengéden lazább testtartásra a nőt. Finoman a tenyerébe lehelt egy aprócska csókot, talán a szája sem ért hozzá, majd ismét a nő döbbent arcára vándorolt a tekintete.
A Tanárnő nem húzta el azonnal a kezét, de arcvonásait gyorsan rendezve lehordta a fiút.
– Rinshiya. A diákom vagy.
– Mondja, hogy nem vonzódik hozzám! – ismételte indulatosan, most már a falhoz préselve a Tanárnőt saját testével. Ujjai még mindig körülfogták a nő csuklóját, teste mellé szorítva, nem túl erősen, vigyázva, nehogy fájdalmat okozzon a nőnek, de eléggé görcsös ragaszkodással ahhoz, hogy kifejezésére juttassa: nem áll szándékában elereszteni.
Egyszerre sóhajtottak fel abban a furcsa, ölelésnek nem nevezhető pozícióban, amit a Tanárnőnek már rég meg kellett volna törnie.
– Ez nem etikus viselkedés – szeretett volna dühös lenni és kioktató. Valójában kétségbeesetten küzdött, hogy tartsa magát az elveihez.
– Mondja, hogy nem akar engem – suttogta a fiú, most már egészen közel hajolt a nő arcához. Összepréselte ajkait. Érezte az illatát, a leheletet, filigrán testének keménységét és melegét a pólón keresztül. De akkor sem lehetett. Neki kellett észnél lennie, ha a diákja képtelen volt rá. Őt terhelte a felelősség.
– Rinshiya. A tanárod vagyok. És sokkal idősebb nálad – mondta komolyan, állva a fiú kihívó tekintetét.
– Tudom… – felelte lágy hangon, és a Tanárnő alsó ajkát súrolta a saját résnyire nyitott szájával. Lélegzetük összeforrt, és a Tanárnő azt kívánta, bár ne mondott volna semmit. Bár egyszer s mindenkorra kipenderítette volna ezt a felelőtlen kölyköt innét. – …de attól még vágyik rám – lehelte a nő szájába.
– Rinshiya, ezért kirúghatnak, eljárást indíthatnak ellenem, és elveszíthetem a hitelességem a szakmában – a nő dühösen fordította oldalra a fejét.
A fiú szája nyaka oldalsó ívére vándorolt, végigsúrolta, nyelve hegyével cirógatva meg a nő érzékeny bőrét. A kezük ösztönösen kulcsolódott össze.
– Mondja, hogy nem vonzódik hozzám, hogy nem akar, hogy nem kívánja a jelenlétemet – ismételte a fiú. Cseppet sem volt utasító, sőt. Inkább kedves vallatásnak hatott, és egyébként sem volt erőszakos. Csak roppant kitartó. Túlságosan is, és ez már a nőnek is sok volt.
– Ha kimondom, egyszer és mindenkorra befejezed ezt a felelőtlen, gyermeteg viselkedést, és békén hagysz végre? – kérdezte ridegen.
Rinshiya egy pillanat alatt változott át törékeny, érzékeny kisfiúvá. Mint akit elutasít az első óvodás szerelme, pedig neki akarta adni a kedvenc játékmackóját.
– Természetesen. Elfogadom, ha nem szeretnek viszont – kissé hátrébb húzódott. A szemei fátyolossá váltak, finom vonású arcára olyan mély melankólia ült ki, hogy a Tanárnő majdnem megsajnálta, és vigasztalni kezdte. A fenébe is, ez egy gyerek volt hozzá képest.
– Miket beszélsz… – zavarodottan megigazította a szemüvegét, kezét elkapva a fiútól.
– Szeretem magát.
– Nagyon értékes ember és intelligens fiú vagy, Rinshiya – kezdte összeszedni magát és megmaradt racionalitását. – De a diákom vagy, és…
– Szerelmes vagyok magába, Tanárnő – fejezte be a mondatot, kivéve a nő szájából a szavakat.
Elfogytak a nő szavai is. Mondhatott volna, amit akart, ez az éretlen külföldi egyetemista mit sem törődött azzal, hogy vele mi történik, ha ez a viszony kiderül. Miféle viszony, hiszen semmi sem alakult ki köztük, ami több volt ártalmatlan tanár–diák viszonynál. Szigorúan szakmai és oktatói értelemben.
– Nem hiszek a szerelemben – közölte nemes egyszerűséggel, és a bejárati ajtóhoz sétált, egyértelműen jelezve, hogy a beszélgetés számára itt véget ért.
Rinshiya arca nem tükrözött érzelmeket, tökéletesen rejtette el azokat. Pókerarccal vette fel a cipőjét, csak szemei sötét mélysége tükrözte vissza azt a hitetlenkedést és fájdalmat, amit inkább magába fojtott.
– Attól, hogy valamiben nem hisz, még létezhet – mondta könnyedén és nemes egyszerűséggel, szájon csókolta a nőt.
A nő nem viszonozta a csókot, de nem zárta össze olyan szorosan a száját, hogy a fiú nyelve ne férkőzhessen ajkai közé. Egy kicsit megremegett a lába, egy kicsit elolvadt a csókjának ízétől és attól a törhetetlen akaraterőtől, ami ebből a lágy küllemű, japán fiúból sugárzott. Halk pihegését nem tudta meghazudtolni.
Rinshiya nem erőltette tovább a csókot. Fejét a nő vállára hajtotta, finoman fogva meg annak két karját.
– Ha jól érzem, amit maga is érez, ne küldjön el ma este – a halk kérlelés túlságosan is megingatta a nő acélozott, rideg páncélját.
– Meg is mit csináljak veled, mondd? – hátravetette a fejét, felfelé nézett, mintha kétségbeesett frusztrációjában odafentről várná a választ, a megváltást, a megoldást. Valami univerzális jelet, hogy mi a helyes út.
– Semmit – Rinshiya macska módjára dörgölőzött hozzá, finoman bújt, és a Tanárnő ösztönösen simogatta meg a diákja fejét. – Csak ne küldjön el ma este, kérem – susogta. A Tanárnő ujjaival a fiú félhosszú hajába túrt. – Ígérem, viselkedni fogok.
A Tanárnő megmarkolta a szőke loboncát, és hátrébb húzta a fiú fejét. Indulatosan nézett rá. Eddig nyomult, mint valami hormonzavaros, kanos tinédzserfiú, most meg bújik és hízeleg, akár egy kismacska.
– Fejezd be, Rinshiya! – szólt komoran. – Ami neked játék, az nekem évek munkájába, sőt annál is többe kerülhet…
– Nekem ez nem játék. Már mondtam. Szeretem.
A fiú nyílt, őszinte tekintete hirtelen őt is épp olyan sebezhetővé tette, mint amilyennek a Tanárnő érezte magát. A nő arcán egy apró könnycsepp gördült le. Utálta a tehetetlenséget, a kontrollvesztést, és ha nem úgy alakultak a dolgok, ahogyan lenniük kellett volna.
Rinshiya szorosan átölelte, és hagyta, hogy a nő lassan megnyugodjon melegséget és biztonságot adó karjai közt. Percekig álltak így összefonódva.
A Tanárnő szótlanul bontakozott ki Rinshiya öleléséből, csak egy pillanatra nézett ködös szemekkel a fiúra. Kézen fogta, és a szoba felé vezette.
Rinshiya nem akarta megtörni a pillanat varázsát azzal az ostoba kérdéssel, hogy levegye-e a cipőjét.
AJÁNLOM AZ OLDALT
