V
Tea és tudásszomj

A Tanárnő lakása szerény, otthonos, külvárosi másfél szobás menedéket nyújtott a belváros nyüzsgő, örökké rohanó, stresszes forgatagától.
A pici erkély fás parkra nézett, a dús lombú szomorúfűz kitakarta a szemben lévő háztömb erkélyeinek jó részét.

Rinshiya rég érezte magát ennyire biztonságos fészekben. A Tanárnő egy kancsó teát helyezett a kis méretű dohányzóasztalra, melyet a kanapé és az íróasztal közé húzott most, hogy vendége érkezett. A lakás paraméterei egyébként nem engedték meg ezt az elosztást, többnyire a sarokba tolta, és mindenféle tárgyat pakolt rá, ami éppen a keze ügyébe akadt. Aztán meg nem győzte szortírozni takarításkor.

Tollak, gyertyák, kézkrémek, dobozkák, ékszerek. A fontos iratoknak azért külön fiókokat szentelt. Mappákba és dokumentumok tárolására alkalmas dobozokba szeparálta őket, külön a bohém káosztól.

Rinshiya hálásan megköszönte a teát. S valójában azt, hogy itt lehetett.

– Egészségedre. Várj még vele, nagyon forró!
– Igenis, Tanárnő – felelte komoly arccal, engedelmesen, mire a Tanárnő egyszerűen elnevette magát.
– Bocsáss meg, csak olyan furcsa ez a modoroskodás…

Rinshiya rámosolygott.
– Igyekszem kifejezni a tiszteletemet és elfogadni a kéréseit.
– Ez csak egy tea. Azt hiszem, tényleg tisztelettudó és udvarias ember vagy – gondolkodott el a nő, még mindig tétován, a saját otthonában is zavartan álldogálva. Máskülönben be sem engedtelek volna a lakásba – tette hozzá magában, s hirtelen megint olyan távolinak és idegenkedőnek tűnt.

– Nem ül le és teázik velem? – kérdezte óvatosan, aggódalmas arccal a fiú. Szerette volna, ha a nő is biztonságban, kényelmesen és egyszerűen… csak jól érzi magát a társaságában.
– De-de… csak hozok valami harapnivalót a tea mellé – mondta, s már el is tűnt a konyha irányába.

Mintha képtelen lett volna megpihenni és megnyugodni. Mintha folyton lett volna valami halaszthatatlan teendője, ami miatt nem engedhette meg magának a pihenést és elcsendesedést.

Hamarosan egy kerek, kék doboz száraz teasüteménnyel tért vissza. Az asztalra helyezte, a kancsó és a csészék mellé, leemelte a fedelét, és néhány milliméterrel a fiú felé tolta a dobozt.
– Vegyél kekszet – mondta, de még mindig nem ült le.

Rinshiya elvett egy kerek, cukrozott teasüteményt, de nem harapott bele. A Tanárnő végre maga alá húzta a babzsákfotelét, és belesüppedt. Testtartásán látszott, hogy még így sem engedte el magát teljesen.

A gőzölgő csészéket bámulta, a fiút csak futó pillantásra méltatta. Rinshiya igyekezett lemásolni a viselkedését, de az igazság az volt, hogy nehezen vette le szemeit a Tanárnőről. Szerette nézni az arcvonásait, olvasni a mimikáját, fejtegetni őt és találgatni, vajon mi lehet a fejében. Mindazonáltal gyönyörűnek találta a nő kerek idomait, alakját. Az egész lénye lenyűgözte őt, és szeretett volna minél többet magába inni a jelenségből, mielőtt elillan, mint a teagőz a levegőben…

A Tanárnő szándékosan nem vett tudomást arról, hogy a fiú bámulja őt. Két kezébe vette a saját csészéjét, arca elé emelte, és fújni kezdte, hogy hűljön.
– Nem eszel? – kérdezte hirtelen a fiúra szegezve tekintetét, aki hosszú ujjai közt forgatta a teasüteményt, kimért lassúsággal.

– De igen – felelte, és óvatosan belemártotta a kekszet a forró teába, hogy az megpuhuljon. Leharapta a felét, másik tenyerével felfogva a morzsákat. Lassan majszolta el, kizárólag a nő kedvéért, udvariasságból. Cseppet sem volt éhes. Nem édességre. A nő lényét éhezte, minden egyes porcikáját, aurájának megfoghatatlan varázsát akarta, mint szellemi táplálékot. A fizikai testről nem beszélve. De veszteg és hidegvérű maradt – legalábbis annak mutatkozott.
– Finom – állapította meg tömören.
– Kérdezhetek? – szólt hirtelen, és a Tanárnő letette a csészét, anélkül, hogy belekortyolt volna.
– Igen – bólintott. Volt egy megérzése, hogy nem a nyelvészeti disszertáció lesz a diákja kérdésének tárgya.
– Miért maradt a pályán és az országban, ha nem teszi boldoggá?

A Tanárnőt bár meglepte a kérdés hirtelen direktsége, nem érte váratlanul a mélysége. Valójában számított a fiútól ilyen és ehhez hasonló filozofikus felvetésekre. Elmosolyodott azon az átható, komoly érdeklődéssel teli tekinteten és oly fiatal arcocskán.

Ő, ez a siheder annyi mindent nem látott még, és nem is baj, nem is kell idő előtt. Talán, ha a sors kerekének szerencséje úgy fordul, sohasem.

– Hasonló okból, amiért te eljöttél hazulról, hogy egy olyan helyen keresd a boldogságot, ahol én nem találom azt – felelte a Tanárnő természetes, bölcs nyugalommal. Belekortyolt a teájába.

Rinshiya egy pillanatra elmerengett a válasz egyszerűségén és komplexitásán, majd ő is a csészéért nyúlt. Óvatosan ivott bele, még meleg volt, de már nem tűzforró. Finom, ízesítetlen tea, ő is pontosan így szerette. Méz és cukor nélkül.

– Értem. Vagy csak nem menekül, mint én. Maga sokkal bátrabb nálam.
– Vagy épp ellenkezőleg, és benned lakozik bátrabb és magasabb rendű spirit, hogy mered keresni azt…
– Pontosan mit is? Nem nevezném boldogságnak – gondolkodott el a fiú őszintén. – Nevezzük mélyebb értelemnek. Purpose-nek. Valaminek, ami kitölti a belső voidot.
– Keresed azt, amit én már rég feladtam, vagy a létezésében sem hiszek, Rinshiya – mondta a Tanárnő, nagyot kortyolva a teából.
– Nem hisz, vagy nem akar hinni?
– Fiatal vagy, és rendkívüli benned az életenergia. Maradj meg ilyennek – mondta szelíden, és legszívesebben megsimogatta volna a fiú arcát. A kezét az asztal alá rejtve szorította ökölbe ettől az érzéstől.

– Köszönöm, hogy itt lehetek – mondta a fiú gyermeki őszinteséggel. – Köszönöm, hogy tanít engem. Azt hiszem, hogy maga nem adta fel, és értékes tudást ad át nekem.
– Akkor hát foglalkozzunk a tényleges tudással – kezeit az ölébe tette, mielőtt felállt volna.

Most olyan merev, tanárosan viselkedett, de nem kívánta folytatni ezt az elrugaszkodott, elvont, filozofikus eszmecserét. Rinshiya a diákja volt. A jóval fiatalabb diákja, és most egy disszertáció miatt ült itt, nem pedig azért, hogy a belső célt, a lét értelmét vagy egymás múltját fejtegessék.

– Ahogy a Tanárnő kívánja – bólintott lehunyt szemekkel, mosolyogva.

A nő felállt, és egy jókora paksametával tért vissza. Az asztalra tette, szinte hanyagul dobta le, de azért vigyázott, nehogy túl durva legyen a mozdulat, ne talán még ki is találja borítani a teát. Az asztal túl kicsi volt, a papírhalom és az összegyűjtött forráskutatás eredménye pedig túlzottan terjedelmes.

Rinshiya nem ijedt meg az anyagmennyiségtől, de azért kissé összébb húzta magát a kanapén. 

***

III
Cloe

A szobája rejtekében az egész alakos tükör előtt pózolt. Fehér, pánt nélküli topja láttatni engedte a köldökét, szinte teljesen lapos hasát. Apró pocakja dombocskaként emelkedett ki, áramvonalas, petite, pici testének lankáit szépen kiegészítve.
Meg hát, aznap este már lecsúsztatott egy üveg olasz rozét.

Könnyeden csúszott – ez sok mindenre igaz volt Cloe-val kapcsolatban.

Mutatóujjával némi szájfényt oszlatott el vékony, de szép ívű ajkain. Csücsörített és pózolt. Elképzelte, hogy Rinshiya előtt pózol így, és hogy a fiú a Tanárnő helyett most az ő kanapéján üldögél. Hogy a figyelme az övé, hogy ő vezeti be a budapesti élet alvilági, különleges rejtelmeibe.

Lehunyta a szemeit, egy kicsit ringatózott a háttérben szóló technóra. Most nem volt kedve igazán bulizni, de a mámorra és ennek a gyönyörű, különleges fiúnak a társaságára annál inkább vágyott.
Ha nem is testiségre, de a közelségre, beszélgetésre. Kapcsolódásra.
Talán egy futó érintésre. Vagy összesimulva elaludni.

Még sokáig nem nyitotta ki a szemeit, annyira erősen élt a kép a fejében, ahogyan oldalvast fekszenek, és a fiú átöleli őt. Nem túl szorosan, éppen csak lazán átkarolja, mert úgy kényelmes – vagy mert neki is éppen olyan jól esik.

Ő pedig csak fekszik, apró fenekét tisztes távolságban tartva Rinshiya ágyékától. Nem dörgöli hozzá, éppen csak érinti a ruháját, talán odaképzeli a keményedő testrészét, ahogyan enyhén súrolja félálomban. Talán csak képzeli, álmodja, s valójában a pizsama anyagának és az ő alantas, titkos képzeletének játéka az egész.

Kinyitotta a szemét. A tükörképe dögös volt. Kislányos, de szexi, és bármelyik férfit az ujja köré csavarhatta volna. Nőket is. Attól függ, éppen mihez volt kedve. Vagy éppen milyen mentális állapotban volt.

Kiara egyértelműen kijelölte a felségterületet. Cseppet sem lepődött meg rajta, hiszen mindenki Rinshiyát akarta, aki kicsit is vonzódott az ázsiaiakhoz, vagy a manga karakterjegyeket hordozó fiúkhoz.

Vajon ez a szőke japán srác tudatában volt annak, hogy miféle rajongás fogja övezni, ha idejön?

Mindenesetre stratégiát kellett kidolgoznia, ha a közelébe akart férkőzni. Beletúrt kék-fekete hajába, kicsit kitolta a csípőjét oldalra. Összenyomta aprócska, de formás melleit a kezeivel. Eltökélt arccal nézett szembe a tükörképével.

Nem volt olyan szép, magas és dögös csaj, mint Kiara. De a maga aprócska módján különleges volt, és irtó cuki tudott lenni. Főleg, ha rájátszott. Színészi képességekkel áldotta meg a sors, az ember bőre alá tudott férkőzni, ha akart.

Kiara okos volt, de nála, Cloe-nál nem volt intelligensebb. Ezt azonban jobbnak látta nem érzékeltetni. Többnyire csendesen jegyzetelt, és Kiara önbizalmát fényezte. Tökéletes alárendelt szerep jutott neki: ő volt az utánfutó barátnő, a támogató, aki mindig segített és rendelkezésre állt, ha szükség volt rá. Mindig jelen volt, de sosem ragyogta túl.

Pedig szépsége naturális volt, mindenféle festék, műszempilla és ruha nélkül is helyes femboyocskának szamitott.

Vékony ujjai a farkára vándoroltak a leggingsen keresztül. Rinshiya puszta gondolatára is felállt. De most nem akarta kicsatornázni az energiáit.

Bortól és vágytól túlhevült elméjében kirajzolódni látszott egy terv, vagy csak annak vázlata. A Tanárnőre gondolt, és arra, ahogyan Rinshiya egész testtartása, viselkedése megváltozott, amikor a nő megjelent a campuson. Rinshiya nyilvánvalóan kötődött ehhez a nőhöz, mindegy, milyen régóta ismerte és milyen mély volt köztük a kötelék – de valami módon egyszerűen kötődtek egymáshoz.

Ezt a köteléket nem elszakítani kellett. Talán nem is lehetett. Rácsatlakozni viszont racionális esélyeket látott. Különösen, ha érdeklődést tanúsít a Tanárnő és annak órái iránt.

Úgy aztán megkerülheti azt az önimádó, narcisztikus Kiarát, és közelebb kerülhet Rinshiyához.

Végül is nem bánta, ha van egy idősebb nő a képletben. Az idősebb nők általában kedvelték őt, ha úgy akarta, rájátszott gyermeki, édes ártatlanságával. Ebben rejlett karizmájának egy jó része, és a gyermeki ártatlanság látszatában.

Szemei ragyogtak a tükörben. Ujjaival a haját és a felsőjét igazgatta. Csak az első lépést kell megtennie, a többi jön majd magától. Türelmes játékos volt. 

II
Kiara

Rinshiya messziről figyelte az egyetem parkjában lődörgő diákokat. Mintha egy távoli univerzumból érkezett volna, és akár egy idegen lény, szeretett volna kapcsolatba lépni az itt lakókkal, de fogalma sem volt, hogyan.
Odahaza, Oszakában mindenki nagyon csendes volt és magának való. Senki sem igyekezett mindenféle ok nélkül emberi kapcsolatot kialakítani a másikkal. Pláne nem vadidegenekkel, egyszerűen nem volt illendő, természetellenes viselkedésnek hatott. Épp ezért vonzotta olyan erősen az európai könnyedség. Mint egy másik civilizáció, ahol teljesen természetes volt, ha egy ismeretlen random megszólított az utcán, hogy megkérdezze, mennyi az idő. Vagy, hogy egy szál cigarettát kérjen.

Angolul beszélt ugyan, hiszen a szeminárium és a legtöbb előadás is azon a nyelven zajlott. Mégis, mintha így is egy teljesen másik értelmezési szótár lett volna a fejébe építve, mint a helyieknek. De még a nemzetközi, más európai országokból érkezett Erasmus hallgatók közül is egészen kilógott.
Voltaképpen sehová sem illeszkedett puzzle darabként. Különcnek számított a saját országában a japánok közt, a helyiekhez mérten extrovertált és túlzottan aktív, erőteljes jellegével. A szőke hajával és az öltözködési stílusával. Nyilván kevésbé lett volna feltűnő Tokióban, de az a fajta tömeg és atmoszféra inkább menekülésre késztette. Úgy érezte, Japán kilöki magából. És valójában ő sem akart ott maradni.
A magyarok furcsák voltak, zárkózottságuk azonban közelebb állt hozzá, mint a folyamatos, kényszeres udvariaskodás.

A napsütötte Trefort-kertben egyre több diák ült ki céltalanul, piknikhangulatban. Jó ideje ő is csak elmélkedett a nyitott könyv felett, de figyelmét legkevésbé sem tudta a tanulásra összpontosítani.

Egy kisebb négy fős, lányokból álló társaság közelítette meg. Sustorgásuk és nyílt érdeklődésük zavarba hozta, illetve volt valami megmagyarázhatatlan, különös energia abban, ahogyan őt figyelték. Nem vett tudomást erről a bizarr megérzésről, hiszen itt volt a lehetősége, hogy új ismeretségeket kössön és nyisson az emberek felé.
Kissé zavart, de egyenes tekintettel nézett a most már egyértelműen őt mustráló lányokra. Megeresztett egy halvány mosolyt. Ez a mozzanat megtörte a jeget, átszakította a gleccsert és lavinát indított el.

Nagyjából húsz–huszonkét éves hallgatók lehettek. Közülük a legbátrabb — egyébként feltűnően magas, rövid, tipikus diáklány-szoknyát hosszú zoknival viselő lány — két kezét a mellkasa előtt összekulcsolva, vadul csillogó szemekkel szólította meg.

– Szia, bocsi, hogy csak így rád törtünk – hangjában azonban semmiféle valódi sajnálkozás nem hallatszott ki. – Te új vagy a japanisztika tanszékén? Még sohasem láttalak itt korábban.
– Sziasztok… oh, hát valójában én nem a japanisztikán vagyok, de igen, ez az első félévem itt.

A lányok mániás viselkedése egyre különösebb volt. Ez nem szimpla kedvesség, sokkal inkább valamiféle agresszív rajongásnak tűnt.
– Gyere el pénteken hajóra, JPOP-buli lesz.
– Igazán kedves meghívás, de nem is tudom…
– Muszáj eljönnöd. Előtte nálam alapozunk. Csak néhányan, akik meghívást kaptak. – kacsintott a hosszú, ébenfekete hajú, egyenesre vágott frufrus lány. Váll felett hatra dobta a haját, próbált laza, amolyan menő, elit csaj hatását kelteni, csípőre tett kézzel, pózolva, kihívón nézett a fiúra. – A Várkert mellett lakom, egy panorámás, erkélyes penthouseban. Lesz pia, kaja és egy kis extra is, ha szeretnél. Már rajtad kívül, mert te leszel az igazi meglepetés… – a lány a nyelve hegyével megnyalta az ajkát, alig bírta magát türtőztetni. A többiek nem voltak ilyen merészek és magabiztosak, de az alacsonyabb, pinkre festett hajú lány tovább fűzte a szót.
– Kiara irtó menő helyen lakik, nem hív meg akárkit – bizonygatta. – És olyan jó lenne, ha jönnél – csillogó szemekkel nézett rá, majd zavarában a kerekített orrú, lakkozott, magas talpú, pántos cipője orrát kezdte bámulni.

Rinshiya nem tudta, mit feleljen. Szótlansága és a hirtelen lerohanás úgy festette le, mintha abszolút nem lelkesedne, mi több, tartana a lánycsapattól. A viselkedésük valóban különös volt, de a világért sem akarta volna megbántani őket. Hiszen olyan kedvesen közeledtek… no de mégiscsak túlzottan az aurájába tolakodva, már-már erőszakosan.

Kiara hangja egy oktávval vékonyodott, az önbizalma megbicsaklani látszott, de a pózt azért kitartotta. Továbbra is rendíthetetlenül bámult Rinshiya szemeibe. Mintha az elutasítás egyenlő volna a halállal.
– Semmi baj – mosolyt erőltetett az arcára, de rosszul leplezte a sértettséget. Szemmel láthatóan nem volt hozzászokva ahhoz, hogy nemet mondanak neki. – Hiszen nem ismersz minket. Bocsáss meg, hogy így letámadtunk téged – kissé oldalra biccentette a fejét. Bűntudatos, bambi szemekkel nézett Rinshiyára.
– Ne viccelj… én sajnálom, hogy kissé visszahúzódó vagyok. Tényleg kevés embert ismerek itt, de ezen szeretnék változtatni. – Komolyan nézett a lányra, és Kiara szemében újra felcsillant a remény, hogy talán mégis behálózhatja ezt a nem mindennapi fiút. Igazi ritkaság volt itt Budapesten – és úgy tűnt, tudatában sem volt saját különlegességének és szépségének. Jobb is, ha nem tudja meg túl hamar. Meg kell kaparintania ezt a gyönyörű japán srácot, mielőtt a Mondocon-klub felfedezi magának. Akkor aztán komolyabb konkurenciára számíthat, bár úgy sejtette, a fiút elriasztaná, amivel ott szembesülne.
Japán rajongás és fetisizmus, egy kicsit balkánias kiadásban.
Nem, ez a szép arcú, szőke gyönyörűség másik ligában játszik. És milyen pompásan mutatna mellette.
Szinte már bele is szeretett, anélkül, hogy bármit is tudott volna róla.

A másik három lány feszülten hallgatott; egyikük már a telefonján görgette a social médiát. Rinshiya megfigyelte táskáikon az animés kitűzőket. Ruházatuk japán iskolás-uniformist idézett, meg JPOP- vagy metalzenekarok nő tagjainak kiegészítőit. Elég intelligens volt hozzá, hogy hamar rájöjjön, miért pont őt szemelték ki.
A beálló csendet végül ő maga, Rinshiya törte meg.
– Egy italban vagy közös ebédben nincs semmi rossz – mosolygott rájuk tétován. – De nem hiszem, hogy én lennék a party lelke…
Kiara egészen felvillanyozódott a lehetőségtől.
– Felejtsd el a bulit. Mihez lenne kedved? Vacsora nálam, vagy inkább körbe néznél a városban…? Remek idegenvezetőd lennék. – Nehezére esett visszafognia magát, de a fiú annyira szerény és visszahúzódó volt, hogy nem merte erőltetni a házibuli ötletét, noha legszívesebben már az ágyában tudta volna ezt a szőke egzotikumot. Lehetőleg ruha nélkül.

Rinshiya a hüvelyk- és mutatóujját az állához emelte. Úgy érezte, a városi nyüzsgés és ezek a lányok túl sok impulzus lennének egyszerre az ő számára. Ugyan a magyarok természetét még nem ismerte ki teljesen, de ösztöne azt súgta, a huszonéves egyetemista lányok imádják az éjszakai élet kavalkádját, zsúfolt utcákat, zenés, zajos, fényes, hívogató helyeket.
Ennél egy szolid vacsora Kiara-nál némileg biztonságosabbnak tűnt.

Egy barna, bőr hátizsákos nő állt meg mellettük az E épület felé elhaladva.
– Sziasztok – a magyar Tanárnő volt az, tétován fordult feléjük. Már messziről észrevette az ötös fogatot. Igazán nem akart belefolyni ebbe az egészbe, semmi köze nem volt hozzá, de a saját diákját illendő volt köszönteni, és bár – szerencséjére – a többieket nem ő tanította, őket is üdvözölte.
– Á, jó napot, tanárnő – Rinshiya arca felderült, Kiaráé ezzel egyidejűleg elsötétült. Az őszinte öröm, amelyet a Tanárnő puszta felbukkanása váltott ki a fiúból, féltékenységgel töltötte el. A nő egyáltalán nem volt szép, már-már slampos, afféle szürke egér. Hozzá képest biztosan. És jóval idősebb is lehetett. Legalábbis ebben a kötött kardigánban és ódivatú bőr hátizsákkal, ami nem követte a kis divatos fekete szabványt, olyan régimódinak hatott.
– Örülök, hogy máris találtál új barátokat, Rinshiya – mosolygott a fiúra és futólag a lányokra. Azok ellenségesen méregették.
– Köszönöm, valójában ők találtak meg engem…
– Akkor hát, a következő órán találkozunk – intett, sietősre fogva az udvariassági társalgást, majd eztán gyorsan a lépteit.
– Viszlát – köszöntek kórusban. Rinshiya még hosszasan bámult távolodó alakja után, egészen megfeledkezve minden másról, ami, vagy aki körülvette.

– Szóval akkor ma este ráérsz, hogy összehozzunk nálam egy szolid dinner partyt? – révült állapotából Kiara erőteljes, türelmetlen hangja zökkentette ki, aki vele ellentétben alig várta, hogy a tanárnő eltűnjön a képből. Különben sem tudta, ki ez a jöttment, friss, koravénnek tűnő bölcsész-gyakornok.
Rinshiya rövid ideig gondolkodott csupán a válaszon. Végül is nem kellett ZH-ra készülnie, és a Magyar mint idegen nyelv óra csak a hét második felében volt újra esedékes.
– Igen, a ma este tökéletesen hangzik.
– Szuper – kulcsolta össze két kezét izgatottan Kiara, a többiek is érdeklődve, várakozva nézték, ahogy a barátnőjük stratégaként, fekete özvegy módjára igyekszik behálózni a fiút.
– Mit ennél szívesen? Van valamiféle ételallergiád? Mi a kedvenc italod?
A fiú majdnem hátrált egy lépést zavarában. Felemelte jobb kezét, és udvariasan hárítva próbálta kissé csillapítani a túlhevült lányt.
– Nem vagyok válogatós. Amit általában hétköznap vacsorázol, az nekem is megfelel. Túl sokat inni nem szeretnék, de a sört szeretem…
– Magyarosat ennél, nemzetközit vagy japánt? Lager, IPA, barna sör?
A lány teljesen bepörgött. Leállíthatatlan volt.
– Pizzát, burgert, bármit. A magyaros, de egy egyszerű tészta is tökéletes lesz. Valami itteni lager sörrel. De szigorúan csak egyet ihatok.
– Persze, persze – bólogatott. – Cleo, felírtad a listát? – szólt oda jóval kevésbé kedvesen, már-már parancsoló hangon a tétován álló, kék hajú barátnőjének.
– Máris jegyzem – motyogta, miközben megnyitotta a telefonos applikációt.
– Miattam igazán semmi szükség ennyi mindenre, tényleg… – Rinshiya nem tudta, lehet-e még fokozni a zavarát, de kezei megfeszültek és kezdte kényelmetlenül érezni magát. Hiszen most találkoztak először, és azt sem tudják, ki ő. No és fordítva.
– Még nem tudod, milyen a magyar vendégszeretet – legyintett tettetett lazasággal Kiara, és közben mintegy természetesen közelebb lépett Rinshiyához, direkt-véletlenül megérintve a karját. – Engedd, hogy megmutassam…
A fiú megdermedt a közvetlen érintéstől. A lány alig két centiméterre állt meg tőle. Olyannyira az intim szférájába került, hogy érezte a testéből áradó hőt. Ösztönösen hátrált egy lépést.
Kiara tapadása és kitartása töretlen maradt, de nem volt ideje reagálni, ahogy a fiú sem jutott szóhoz.

Szolid, halk, de azért határozott torokköszörülés szakította félbe a jelenetet.

A magyar nyelvtanárnő állt ott, egészen összehúzódva, karba font kézzel, mintha nem akarna zavarni a fizikai jelenlétével – de kétségkívül ott volt, közbelépett, és tanítványa mellkasából megkönnyebbült, félig elfojtott sóhaj szakadt fel.
– Elnézést, hogy megzavarom a társalgást, de sürgős segítségre lenne szükségem egy kutatáshoz, aminek ma van a határideje. Rinshiya, velem tudnál jönni, kérlek?
– Örömmel – bólintott a fiú, és már meg is indult megmentője irányába. Jó modoráról nem megfeledkezvén még utoljára megtorpant, és bocsánat kérően nézett Kiarára és három csalódott diáklány-társára.
– Ne haragudj. Őszintén sajnálom, és értékelem a kedves fogadtatást, de azt hiszem, a ma este nem fog működni.
Kiara képén egy pillanat erejéig a kontrollvesztés sötét árnyalata suhant át majd gyorsan rendezte arcvonásait.
– Hát persze. A tanulás az első – megeresztett egy művi, üres mosolyt a tanárnő felé, aztán mélyen Rinshiya szemeibe nézett. A fiú még sosem látott ehhez fogható intenzitást: volt benne valami sötét, valami ragaszkodó, valami makacs és obszesszív. Nem tudta volna megmagyarázni, hogyan lehet egy ilyen szép lány ennyire riasztó.
– A meghívás bármikor áll számodra, Rinshiya – a lány rámosolygott, és a vad mohóságot egy ragadozó stratéga türelmes hidegsége váltotta fel. – Akkor majd látjuk egymást a campuson – mondta, és úgy fordított hátat, hogy hosszú haja átlibbent a válla felett. Éppen egy milliméterrel volt csak hosszabb rövid, kockás, rakottszoknyájánál, amely látni engedte hosszú, kecses lábait.
A többi három elrebegte a viszlátot a Tanárnőnek, mielőtt a méhkirálynő nyomába szegődtek volna, aki büszkén vonult tovább, mintha mi sem történt volna.

– Menjünk, igyunk meg egy sört valahol – mormogta fáradtan a tanárnő a lefagyott, összezavarodott külföldi diákját végig mérve; úgy vélte, erre van most a legnagyobb szüksége. Meg némi nyugalomra.
Rinshiya szótlanul bólintott, és követte a tanárát. Ösztönös harmóniában sétáltak egymás mellett, jó darabig csendben. A fiú olyan komfortos természetességgel bízta magát a Tanárnőre, mintha régóta ismerte volna. Elhaladtak az ELTE BTK mellett, átvágtak a zebrán, a Tanárnő nem fárasztotta felesleges kérdésekkel az intenzív első napokat megélő japán tanoncot.
Az első szó akkor hangzott el, mikor már jó pár kereszteződést és kis utcát elhagytak, és a fiú végre kezdett felocsúdni a történtekből, s újra jelen volt a budapesti belváros realitásának talaján.
– Voltaképpen hova is megyünk?
– Mihez van kedved, valami romkocsma, kávézó…. nem vagy éhes?
– A romkocsma remekül hangzik. Azt hittem, a campuson dolgozik a projekten.
– Én mindig mindenhol a projekten dolgozom – felelte szárazon a nő. – Nincs messze a Szimpla Kert, ha először jársz itt, tetszeni fog neked. Ott is átnézhetjük az utolsó simításokat.
Rinshiya nem volt buta és naiv fiú. Pontosan érezte, hogy ez a projekt egy mentőöv, és ő örömmel kapaszkodott bele.
– Rendben, akkor csak Ön után, Tanárnő – előre engedte maga előtt a keskeny járdán, és képtelen volt eltitkolni a megkönnyebbülését. Szélesen szétterülő, felszabadult mosollyal az arcán követte a nőt.

I
Shirogane Rinshiya

Csendes volt, jóval csendesebb, mint a csoporttársai. Lesütött szemeit, ha a tanárnőre szegezte, éles, már-már ijesztő intelligencia villant sötét pupilláiban. Akkor is figyelt, mikor úgy tűnt, másutt jár gondolatban.
Tudásszomja hatalmas volt.

Mi hozta pont ide ezt a fiatal, szinte gyermeki fiút, ilyen messziről? – a tanárnő figyelme elkalandozott e kérdésen merengve magában. A digitális táblán megjelenő nyelvtani szabályokat bámulta, de a tanítványa észrevette, hogy csak testben van jelen.

A világért sem akarta volna zavarba hozni a tanárnőt a többiek előtt. Rajta kívül senki sem koncentrált, az utolsó tíz perc lassan vánszorgott. De nem mehetett haza, míg meg nem tudja, miért van ez a furcsa jelentéskülönbség a magyar szavak közt, ha egyszer ugyanúgy írják. Számára felfoghatatlan volt. A kalligráfiában nem létezett két egyforma írásjel, mely más jelentéssel bír, ezek meg itt úgy halmozták őket össze, mintha valami mást akarnának kifejezni a nyelvükkel.
Ég. Legyek. Ezek a szavak voltak kiemelve a táblán, képekkel illusztrálva.
– Elnézést – emelte fel a kezét, a tanárnő összerezzent és zavartan megigazította a szemüvegét. – Kaphatnék egy másik példát? Sajnálom, de azt hiszem, nem teljesen értem… – mondta szabadkozva.
A tanárnő csendben átkozta magát, amiért nem ivott még egy kávét a délutáni nyelvóra előtt. Az ő feladata lett volna szemléletesebben magyarázni, ez a fiú pedig olyan bűntudattal kérdezett, mintha az ő hibája lenne, hogy nem érti.
- Nos, természetesen - némi határozottságot csempésyet a hangjába. - Ott van például az ér.
Hogy jobban szemléltesse, kinyújtotta a bal karját, kötött kardigánját egész a könyökhajlatáig feltürve. Hófehér bőrén kirajzolódott a kék ütőér.
- Az ér azt is jelentheti, hogy valaki valahová időben odaér. Például, az óra után vacsorára mind hazaértek.
A fiú néhány másodpercig kifejezéstelen arccal bámult a tanárára. TÖbben már csendben elkezdték összepakolni a könyveiket. Tényleg szerettek volna hazaérni vacsorára. Vagy meginni egy sört a kedvenc sorozatuk mellé.
- Köszönöm, azt hiszem világossá vált számomra az azonos alakúság.
A tanárnő megkönnyebült örömmel mosolygott.
- Igazán örülök, Rinshiya. Mára azt hiszem elég volt a homonimiákból...
A többieknek mondani sem kellett, már az ajtóban tolongtak, félvállról köszönve el.
A fiú még mindig nem csukta be a füzetét, lassan egy szót irt le, precizen a felső két példa alá.
- Az azonos alakúság olyan, mint a szerelem? - őszinte, ártatlan érdeklődéssel nézett fel, a tanárnő felé fordtva a füzetét.
A tanárnő meglepődött, majd becsukta a száját és bólintott.
- Gyorsan tanulsz. Hamarosan nem is kell bejárnod a szemináriumra, ha igy haladsz könnyedén levizsgázol. - biztatásnak, dicséretnek szánta. Meglepetésére a fiú arcára ijedt csalódottság ült ki.
- Szeretnék járni.
A tanárnő összekulcsolta maga előtt a kezeit, aprót sóhajtott. Mára igazán elfáradt.
- Jólvan. Most viszont menj haza, későre jár. A nyelvtan megvár.
A fiú melegen rámosolygott a tanárnőre.
- Köszönöm az órát - mondta, apró fejhajtással kisérve. - Akkor viszlát holnap.
- Viszlát  - kissé furcsállón nézte a távozó fiút, aztán mikor egyedül maradt a teremben, leroskadt a székébe és hosszan fújta ki a levegőt. Alig várta, hogy az ágyában kényelmesen elnyúlva rágyújtson egy zöld füstös, hoszú cigarettára. Ez a "Magyar, mint idegen nyelv" nehezebb feladat volt, mint amire számitott. Lehet, hogy jobban járt volna egy droid multis melóval, ami többet fizet egy tanári állásnál. A legtöbb diák egyébként is csak szabad kreditként vette fel az órát, és cseppet sem érdekelte őket a magyar nyelv finomra hangolt szépsége és mélysége.
Kivéve ezt a furcsa, japán fiút. A tanárnő még hazafelé, a kocsiban ülve is arra gondolt, ahogy különös nyelvérzékkel tapintott rá a szerelem szóra.

A lelkiismeretem tiszta

A fantàziám mocskos

Úgysem vagyok senkinek

igazàból fontos

A szìnvonal esett

A becsület vérfoltos

Nem tartozom semmivel,

de ha kérsz, adok egy kicsit belőle;

a belső ürességből.

(Amìg el nem fogy az is.)

.

Elfojtott exhibicionizmus vagy születésekor hibásan tekeredő DNS séma okozta? Trauma, a sormintából kilógó apró, cseppet sem gyenge láncszem, vagy feketebárány mivolta, mely a voidba vágyva, egyszerre az elől menekülve dobta le magáról a társadalmi berendezkedés fojtogató mázsás súlyát?
Az elnagyolt, túlgondolt válasz mindegyikben ott sejlett. A pszichoterapeutája, a barátai, a szeretői mind-mind másként fogalmazták meg.
A lényeg egy volt és ugyanaz. Neki sosem lesz elég egy. Neki sosem lesz elég a normális. Őt nem lehetett megkötni, s mégis a vágyai és a szabad szellemének végtelen kergetőző keringőjében ott rejlett a megoldásban soha meg nem merítkező önkiteljesedés.

***

Vasárnap este van. A hold olyan kerek és fényes, kompenzálja a szürke panelépületek közt megbúvó pingpongasztalok sötétzöldre mázolt elválasztó, lepattogzó vaslemezeit. Lilla az illendő adagnál pofátlanabb mennyiséget loccsant a poharamba a száraz fehérből.

– Az utóbbi években nagyon megszerettem a fehér porokat – mondja lesütött szemekkel, miközben jókorát kortyol a sajátjából. Borokat. Persze. A fehér porokat én szerettem meg. Koncentrálj! – kissé erősebben harapok az alsó ajkamba. A seb még nem forrt be, vigyázva szisszenek fel.

A vér végigcsorgott az államon, miközben hullámzó testtel lovagoltam meg. Nyelve hegyével végig nyalta az állam, olyan hevesen csókolt meg, hogy időm sem volt felocsúdni. A vodkaszóda és vér mámorító elegye akkora orgazmusban oldódottfel, amit csak ez a fajta szexuális kapcsolódás képes kiváltani belőlem…

 – Ez nagyon finom. És a szósz is pont kellemesen pikáns – mosolyt erőltetek elgyötört arcomra. Az ő arca is nyúzott. Egészen mástól. Kicsi Kyra két órája mélyen alszik, Ádám valahol az éjszakában építi a karrierjét, dübörgő ütemek között. Lilla magánya tapintható a fehér kerítés kirakatának rejtekében. Mások, a barátok nem látnak mögé. A család szemet huny. Hiszen ez volt az álom, kit érdekel, mi mindenről kell lemondani érte?
(Le kell mondani. Mindenről.)

 – Ismételd utánam! – parancsolta. Öklendezésig kiöltött nyelvvel térdepeltem előtte. – Lemondok a testi szuverenitásomról. A személyiségi jogaimról.

 – Lemondok a személyiségemről is, ha kéred – suttogtam, szememben vad fény villant. Beragyogta a félhomályba burkolt stúdiónak kialakított szobát

 – Jó kislány – felelte elégedett önkívületben. Nem bírt rám nézni, de ez nem a zavartól. Annyira be volt tépve, hogy pislogni sem igazán tudott. Ujja érdekes ritmikát, taktust doboltkak az asztal lapján, miközben a farka hegye a nyelvem dörzsölte.

 – Az egyikről – vontam fel a szemöldököm, kirívón néztem fel rá. Úgysem látott mást, csak a saját, duzzadó férfiasságát. Nem szabad elfelednie, hogy én hoztam ilyen állapotba. – És csak akkor, ha szépen megköszönöd… - elnyújtva, negédesen leheltem a farkára a szavakat, hátra húzott hattyúnyakkal, lassan távolodva tőle. Az előbb még csaknem izomból torokra nyeltem. Hideg levegőt fújtam a makkjára.

 – Démon! – szisszent fel.

 – A legforróbb pokolból – morogtam. Tövig rácuppantam, a szám szélén nyál fénylett, az orrom is megtelt a vákuumos szopás által kiszívott életerő aromájával. Ó, igen. Az ő helyében én is taknyosra szopatnám magam.
Hagytam, hogy az összes energiáját a számba engedje. A spermájával együtt szívtam ki belőle a szexuális energiájában burjánzó ihletet.
Ürítsd ki a fejed! – gondoltam magamban. Őrző gondossággal szoptam, alaposan, az utolsó cseppig. Lecsapoltam a felesleget, teret hagyva valami másnak. Valami olyan letisztult energiának, amely csak a fojtogató, fülledt szexuális vágy nyomán éledhet fel.
A hajamba markolt félszegen, hátra vetve a fejét. Felfelé sandítottam teli szájjal, miközben éreztem az ondóvezetékéből kiáramló kellemesen meleg gecit a torkomra lövelleni. Pulzált és majd’ felrobbant. A szopás szájba-baszáshoz közelítő önkéntelenül rángatózó, majdnem túl durva, de azért valahol még figyelmes kölcsönösségen alapuló ritmikába csapott át.
A keze elernyedt, kósza tincsek tapadtak verejtékező arcomba.
Nagyot nyeltem.
Aggódva nézett le rám.

 – Finom volt? – leheltem lihegve.

 – Isteni – összegezte.

 – Az imént még démonizáltál.

 –Angyalarcú kurva vagy, a démonok asszonya – vigyorodott el, szájába vette az előre megtekert spanglit.

 – Jó sok volt benned – fújtam ki a füstöt az átadott cigiből. Lehunyt szemekkel pihent. Ilyenkor gyűjtött erőt a következő track megírásához.

 – Jó ideje nem élveztem el – sóhajtott álmatag megnyugvással. – Lilla folyton stresszes és fáradt a gyerek miatt…

 – Nehéz lehet most – hagytam rá, mélyen lent tartva a füstöt és a mellékvágányra tévedt gondolataimat.

 – Ádám annyira hiányzik, de a legtöbb, amit tehetek, hogy támogatom őt – mondta borpírtól kicsípett arccal. – Még szerencse, hogy Te itt vagy Nekünk – nézett rám, a szalonspicces barátnő szeretethiányának minden őszinteségével.

 – Nekem van szerencsém Veletek – pillantottam oldalra zavartan.

 – Kyra imád téged. Jó lenne, ha eljönnél velünk nyaralni… - bukott ki belőle hirtelen.

– …és Ádám is – tettem hozzá magamban. Ez így nem mehet tovább. Megint túlságosan a sűrűjébe kerültem. Ki kell szakadnom közülük, mielőtt túlzottan elharapódzik ez az egész és túl erős lesz a kapocs. Elvégre a feladatomat elvégeztem.

Az album majdnem készen van, a turnénak októberre vége lesz. Nekem pedig más sem hiányzik kevésbé, mint egy családi nyaralás.  Elvégre, nem véletlenül kerülöm a sajátom alapításának gondolatát is.

Kell valaki új. Valaki, akiben erősebb az igény. Valaki független, vagy nem ennyire elkötelezett, legalábbis nem a monogám kapcsolata, vagy családja iránt.

Ó, igen… egy fiatal feltörekvő művész, aki imázsa és identitása még nem ennyire szilárd talajban gyökerezik…

Folyt. ill Kieg. köv. 

Volt egyszer egy ilyen is.

https://drogriporter.444.hu/2020/09/07/sniffany-drogos-esti-mesei-i-kurvak-kokain-kamerak#

A minap azon gondolkodtam, a kurválkodást vagy a drogfogyasztást kezdtem-e előbb. A magammal folytatott vita és az emlékeim archívumában történő kutakodás közben rávágtam volna, hogy persze, nyilván drogok voltak az elsők. Aztán eszembe jutott a Teveclub, webkamerás modell karrierem gyermeteg előszobája, ahol tizenhárom évesen kapcsoltam először rossz minőségű, laptopba beépített kamerát egy random fiúnak, néhány datolyáért cserébe.

Az első csík kokain

Az első csík kokainomat tizennégy évesen szippantottam fel egy Tiesto CD tokjáról egy BMW hátsó ülésén a telepi kiserdő melletti játszótér parkolójában. Tekintsük ezt kurvaságom és függőségem prológusának. Kétezer eleje, még nem ballagtam el általánosból, eszemben sem volt komolyan beleesni mindenféle szeres témákba, de mikor kopogtatott, ösztönösen nyitottam ajtót. Akkortájt még csak kóstolgattam a dolgokat, persze, kisiskolás lányka voltam, bár már nem mit sem sejtő, de azért még nagyjából ártatlannak mondható. Ha megkínáltak elfogadtam, de nem vásároltam – ugyan miből vásároltam volna -, és az akkori legjobb barátnőmmel ellentétben, természetben sem fizettem a drogért. Harmincasokkal lógtunk, őt dugták, velem meg beszélgettek. Érdekes dolgok ezek egyébként, mármint a kurvaság fogalma, meg a felelősségvállalásé is.

Filozófiai vitába keveredtünk önmagammal és eltérnénk a lényegtől, ha nekiállnék fejtegetni, honnantól kezdve minősíthető egy ember – legyen az nő vagy férfi – felelősnek a fogyasztásáért. A self-awareness (öntudatra ébredés) mindenkinél máskor jön el és ez így van rendben, és azt hiszem akkor ott, tizennégy évesen még a szüleim voltak felelősek az egészért, meg azok a felnőtt BMW-s pasik, akik így csajoztak. Elfogadtam tőlük a kokaint, pedig az iskolában az ofő is megmondta, hogy majd bedrogoznak, megerőszakolnak és eladnak kurvának. Velem szerencsére egyik sem történt meg, ezek rendes srácok voltak. Adtak kólát, meg mellé sok folyadékot. Zenét hallgattunk, beszélgettünk, körbetrippeltük a Balatont. A barátnőm azt hazudta 16 éves, a BMW-s kokós meg letagadott öt évet. Egymásba szerettek, na bumm. A pasi titkolta a baráti társaság előtt, nehogy megszólják. Utálta a Hugo Boss öltönyös, felvágós, sznob brigádot, inkább velünk lógott. Bennünk még volt élet.

Egyikünk sem volt már kislányos alkat, akkora melleim voltak, hogy tizennyolcnak néztem ki, fejben persze még sehol az érettség, a felelősségvállalás, a konzekvenciák számbavétele. Carpe fucking diem, csak élveztem az üccsit, a zsibbadást, a trancet kevésbé (akkoriban darkos, electro industrial meg metal zenéket hallgattam), de az Elements of Life azért mégiscsak beadta a Balaton Parton. Az otthoni szobám szorongató falainál mindenképpen jobban.

– Tiszta Halle B Vibe, nem? – hajolt a fülemhez a haverom túlüvöltve a torz, dobhártyaszaggató piepkicket.

– Ja, eszméletlen, hogy pár éve még Ausztriáig meg Hollandiáig kellett menni egy ilyen buliért…

Most pedig itt van, Csepelen, az Armageddon elhozta nekünk Magyarországra a hamisítatlan hard partykat. A buli hangulat tényleg autentikus, a Playgroundban pedig flashek a fények. Néhányszor megálltam veretés közben és csak gyönyörködtem a szivárványszínűen és kéken csavarodó világításban. A vörös sávos lézerek tökéletes hangulatfestésként szolgáltak egy-egy veretősebb, rage taposáshoz, a szikragépek sárkányként hánytak tüzet az égig. A pokolban buliztunk és ördögien jó volt. Az összes energiát, felgyülemlett feszültséget, agressziót kicsatornáztam a bulin, boldog mosollyal az arcomon.

GPF-en mindenki elengedte magát – vagy épp kifordulhatott hétköznapi önmagából, ha épp’ olyanja volt. Az emberek kezében hatalmas, felfújható műfalloszok, akárcsak a külföldi fesztiválok aftermoviejain, vagy live felvételein. Egyesek még a maszkos uptempo king szettje után is ezekkel a mókás gumifigurákkal a kezükben flangáltak fel-alá.
Hatalmasat tomboltam az I’m a Virgin-re és a Greazy Frogra, a hangulat forró volt, tempós és szeletelős, de azért eufórikusan éneklős. Mindenki totál elengedte magát, vagy kiengedte magából az állatot.
You can be a lesbian, this is all okay! At the end of the song…

Denoisert a galériáról hallgattuk, fentről az egész staget és táncteret belátni a Playgroundon. Benne volt a kordonszaggatós, menetelős raw, erős kickekkel és az ismertebb dallamokkal vegyítve – szóval minden, ami egy velős, ütős hard szetthez kell.

Egyre több Billx track hangzott el a szettek alatt, a Halibo-ra ringatóztam, aztán verettem, totál extázisban. Később, lentről új arc és stílus ragadott magával. Olyan dark dnb-s, dubstepes, de dinamikus szólamú zenét tolt a maszkos Cursative. Egyedi fúzió, vad hangzás, keverve a régről ismerős ritmikákat. Ugyan, ki ne emlékezne a tető Rewind bulijaira?

Ördögbotot pörgető arcok és goth-dark ruhás underground egyének vegyültek a Rakehell pólós hardcore szcéna tagjaival. Mindenki tökéletesen megfért egymás mellett, azt hiszem, remek bulit tudhatunk magunk mögött.
Pucuék szettjét még megvártam, míg a lábam bírta. Elvadult, állatias uptempo volt, villámgyorsaságú flasheffekteket előidéző stroboszkóptechnikával. Imádtam.

Fotók és videók by: @thebreakcore

és Hard-J

További fotókért látogass el a másik blogomra!

Még csak most kezdődik a nyári szezon, de már készülünk a következő külföldi fellépőre. Október 22-én Aftershock látogat el hozzánk, a hazai kedvenceinkkel körítve. Kihagyni nem ér!

A napok lustán, kényelmesen teltek Anna számára. Minden sokkal egyszerűbbnek tűnt, mióta színt vallottak egymás előtt és elfogadták ennek a fura kötődésnek a mibenlétét. Érdekes hármas volt ez a maga banális gyönyörűségében. Bár gyakran oszlottak meg munka és egyéb tényezők miatt, a harmónia mégis töretlennek látszott köztük.

Valójában Zoé Annával volt együtt legtöbbször azutóbbi időben, az elmúlt egy-két hónapban. Gergő új projekten dolgozott, eluralkodott rajta a szokásos munkamánia. A két lány néha aggódott egy kicsit, de egymással is remekül megtalálták a közös hangot.

Ha pedig Anna elunta magát, Zoé mindig szívesen látta vendégül náluk Melindát. Ami azt illeti, egyre szívesebben…
Melinda szemérmetlenül használta ki Zoé nyíltságát és vendégszeretetét. Imádta a ledekkel kirakott, többfunkciós, állítható hőmérsékletű jakuzzit a hátsó teraszon. Zoé pedig sohasem kapott elegendő figyelmet Gergőtől, így szeretett a lányokkal cseverészni koktélozgatás közben.

Egy péntek este, mikro Gergő zsinórban három napja tizenkét órázott, a nő a szokottnál egy hajszálnyit jobban becsiccsentett.

Fotó by @sztomy35mm

Ruhák by  @horizont_desig

Bennem rejlő kettősség
Mind feketében jàr
Egyikük két làbbal a földön
A màsik fellegekben szàll
Az erősebbik elkap ha zuhanok
Àrnyak közt hangtalan suhanok
Magamba, a földre
Mögém lép, anyàm
helyett vesz ölbe
Mìg a màsik zokog lélekszakadva
A fekete amazon helyette harcba
megy, szàguld, sötét szìve szikla
Acélkék szemében gyilkos szikra
villan 
elillan
Ők kìsérnek önmagamként
Végig rajta őrangyalként
Vagy még annàl is messzebbre
Egymàst metsző utakon elveszve
A kàosz labirintusàban bolyongok

Isabelle pleure,
Isabelle rit
Voudrait se perdre,
un instant une nuit
Isabelle fume,
Isabelle jouie
Elle crame ses cigarettes,
Isa craint l'ennui
Isabelle est simple,
commune comme il dit,
Stupide Isabelle,
intelligente quand elle fuit

Annyira boldog volt a szöszi az elhagyott legyezőmmel, hogy nem volt szívem visszakérni tőle <3 :D

https://www.youtube.com/shorts/61e-w-Lz2YY

...és még:

https://www.youtube.com/shorts/ZLeczW34_m8

https://www.instagram.com/p/Cnu2gB2oMmR/

A Blumenthal család lányai jólneveltségükről voltak ismertek a hegyek közt megbújó kisvárosban, Waldkirchenben. Bár a kicsiny német helység síparadicsom hírében állott, és a téli szezonban turistákkal telt meg, a helyiek szegről-végről, többnyire vezetéknévről jól ismerték egymást. Frau Blumenthal Kerstin gondosan ügyelt a családja jó hírére. Rendszeresen látogatta a vasárnapi Istentiszteletet, szerény szavú, de bőkezű asszonyság volt. A helyi pap gyermekeként szerette, a hitgyülekezetben köztiszteletnek örvendett.

Lányai a tizennégy éves bakfis Lilith, és a szinte kész nő, tizennyolcat töltő Inge a takaros nappaliban várakozott a verőfényes, májusi vasárnap reggelen. Minden díszpárna a helyén, tökéletes párhuzamban pihent a kanapén, a kockás függönyök gondosan elrendezve, a fodros kis megkötő által rögzítve engedték be a hegyvidéki nap első, szúrós sugarait a ház ablakain. A két lány egyenszoknyát és galléros blúzt viselt, egy halovány színárnyalat jelezte csak az apró különbséget. Meg egy furcsa motívumot ábrázoló ezüst medál, mely Lilith nyakában lógott, fekete, hasított bőrre fűzve.
Kerstin Blumenthal még igazított egy leheletnyit feltűzött, természetes, szalmaszín kontyán, és merev mosollyal üdvözölte lányait.

- Indulhatunk? Peter atya már vár bennünket. Inge, fogd ezt a kosár süteményt... Lilith, rajtad meg hogy áll az a blúz? – durva, kimért mozdulatokkal igazgatni kezdte fiatalabbik lánya gallérját. A fordított pentagramm közepén baphomet fejet ábrázoló szigilen megcsillant a fény. – Mi ez rajtad? – szisszent fel méltatlankodva Kerstin. – Azonnal vedd le!

- Nem  - vágta rá a lány, és makacsul rejtette újra ruhája alá szeretett medálját.

Régi szerelmeim kósza érzések maradnak

Most én olvasok esti mesét sajàt magamnak

Elfeledett történetek kusza szàlakon haladnak

Fejezetek íródnak, ha vége egy-egy lapnak

Cserélődő szereplők, kik mély nyomokat hagynak

Làbjegyzet az új fétise elharapott szavaknak

Apró szàmok titkos àlmok hàlójàn ragadnak

Pókok szőttek szép fonàllal csapdàt a haragnak

Túl sok nagynap torlódik e túl rövidke héten
Véletlenül elaludtam a csepeli héven
az isten – ha van – ő se’ tudja
mióta is kóválygok itt céltalanul készen…?
Ha rájövök és lesz térerő, kiposztolom fészen.
Lelkierő, na, az nincsen, szelektíven szemetet se szedni,
(csak a lábam, xanaxot meg drogokat)
A Föld napja az nekem sajna mindösszesen ennyi
(a biciklis napon úgy filozofálnék valami okosat)
Nem érdekel az sem, hogy ha kirohad a bolygó,
Az élet, meg a sok lotyó itt egyébként se’ olcsó,
Hol vannak a régi idők, mikor a kocsmában még
háromszáz a nem vizezett korsó
hol volt, hol nem, mint a boldogság, meg, hogy
Csipkerózsika ujját jól megszúrta az orsó
Hiába van tébém, ha bevisznek a déltepsibe,
(A száz évre kiütött hercegnő is vénásan lövi be!)
a kurta farkú herceg helyett vár rám a koporsó
A Tündér –pardon üveghegyen, az Óperencián túl
Ott a szomszéd hétvégente reggel nyolctól nem fúr,
A csajod mással unalmában
ingyen cuccért nem kúr
Mindig napos,
rivotrilos
ketileptes kánaán van
s nem retrográd a Merkúr.

A tablettákra, Drágám,
nem kellett volna ennyi vodkát önteni!
Ez a hajó elsüllyed, mielőtt a rehabon kötne ki…
talán nem kéne ennyi baromságot összekölteni,
A hátra lévő időm nonprofit szarokkal tölteni
Gyújtanék egy spanglit, de elmúlt már a négyhúsz,
Nagy a nyomás, sok a stressz, az egész ország széthúz
A közhangulat tré, vagy ez csak a mentális állapotom
attól függ, hogy ma éppen a hétfőre, vagy másra fogom…

Gyűlölöm a földet és gyűlölöm az eget
Gyűlölöm a tavaszt és gyűlölöm a telet
Gyűlölöm a magányt és hogy nem lehetek veled
Gyűlölöm a mindent látó gyönyörűszép szemed
Gyűlölöm, mert titokban úgy megfognám a kezed
Gyűlölöm, hogy az életet te ily’ könnyedén veszed
Gyűlölöm a kedvességet, s gyűlölöm a haragot
Gyűlölöm ha mennék tova, még akkor is maradok
Gyűlölöm a talányokat, gyűlölöm a tényeket,
Gyűlölöm a pislákoló, csodás esti fényeket
Gyűlölöm a sötétséget, gyűlölöm a színeket
Gyűlölöm az össze nem tört még eleven szíveket
Gyűlölöm a gazdagot és gyűlölöm a szegényt
Gyűlölöm a ki nem hunyó, értelmetlen reményt
Gyűlölöm a bűnbe csábult, rég elfajzott erényt
Gyűlöletből, szívszakadva írhatnék egy regényt;
de gyűlölöm a szűntelenül kiáramló szavakat
és gyűlölöm a csendességet, s benne saját magamat
Gyűlöllek én téged is és gyűlölöm, hogy sajnálom,
de gyűlölöm az összes hamis és az igaz barátom
Gyűlölöm, hogy gyűlölöm a saját szülő anyámon
minden, miért őt megvetem, ugyanúgy a sajátom
Gyűlölöm az életösztönt, gyűlölöm, de belátom
e gyűlölettel nem vagyok oly' egyedi e világon
Gyűlölöm a jelent és gyűlölöm a múltat
Előre is gyűlölöm a jövőt, mert rettegem az újat
Gyűlölöm az alkoholt és gyűlölöm a vizet
Gyűlölöm a csíkokat, bár felszívtam vagy tizet
Gyűlölöm, hogy mindenért az ártatlan, ki fizet.
Gyűlölöm a halálvágyat és az életösztönt
Gyűlölöm a halogatást, de még jobban a rögtönt
Gyűlölöm az emlékeket, s azokat elfeledni
Gyűlöltem én születni és gyűlölök majd temetni…

Xiulan meztelenül, reszkető térdekkel állt a sötét dobozban, melyben az idegen helyiségbe került. Három hónap, talán fél év is eltelt azóta, hogy családja nemes – vagy éppenséggel nagyon szegény... – egyszerűséggel túladott rajta. Hatodik gyerek volt és negyedik lány, sorsa már anyja pocakjában megpecsételődött. Még csak saját vezetéknevét sem hozták tudomására – úgysem számított. Eleinte azt hitte, a szerencsésebbek közé tartozik, hiszen nem állították be azonnal Peking egyik alantas bordélyába szexmunkásnak, még csak gyártósorra, vagy varrónőnek sem küldték el, hogy ledolgozza az árat, amin megvásárolták. Új gazdái meglepően jól tartották, ami azt illeti, jobb bánásmódban részesült, mint odahaza, a szülői házban. A kíméletes gyámság azonban vihar előtti csendként tartotta magában a rá váró, kiszámíthatatlan jövő titkait...